Éljen a szabadság!

Nemrég nagy érdeklődést, egyeseknél kifejezett izgalmat keltett a Brüsszel készítette magyar országjelentés, amely sokak balga reményei szerint objektíven minősíti a befogadásra váró posztkommunista országot. Jelen sorok írójának eszébe sem jut elvitatni egy közösség jogát – ahová valakik be akarnak lépni – arra, hogy értékeljen, minősítsen. Ez a világ rendje. Azt azonban már kétségesnek tartom, ahogyan egyes magyar politikai erők és közéleti szereplők ehhez – s tegyük hozzá, más, mert többféle is szokott készülni – a jelentéshez viszonyulnak. Ez a viszonyulás ugyanis egyszerre idézi fel a más vonatkozásokban igen nagy pofájú, ám ilyenkor szinte ájultan figyelő kamasz kínos látványát s azt a nem olyan régi elvtársi beállítódást, amely a moszkvai (és akkori nyugati, „haladó”) dicséreteket vagy feddéseket fogadta.Persze – nem lehet elégszer ismételni – ennek az önfeladóan másokat bámuló és a saját legitim érdekeket képviselni nem merő, meghunyászkodó magatartásnak régi hagyománya van a haladó magyar állampolgárok között. Itt már elég régóta élnek olyan honfitársaink, akik azt tartják természetesnek, hogy bármely nyugati („párizsi”) divateszmét azonnal megvalósítandó és megváltó megoldásnak tartsanak itthon is – megmentve ezzel magukat az önálló gondolkodás nehéz terhétől. Minek is nekünk gondolkodni itt, a periférián, amikor a fejlődésben élenjárók (a centrumban) úgyis jobban tudják azt is, hogy nekünk is mire van szükségünk?Az ilyen mentalitásnak persze a közelmúltban is nagy és mély gyökerei vannak. A reálszocialista szellemi élet nagy gurujai is abból éltek, hogy nyíltan vagy sutyiban nagy „haladó” nyugati szellemek alapján irkáltak támadhatatlan „igazságokat” és modernségeket, míg a hivatalos élcsapat és „szakszerű” holdudvara Moszkva gesztusaira reagálva fejtette ki nem létező guvernametalitását (amelyről mostanában is komolykodva írnak némelyek tudós elemzést). A bennfentesek így vagy úgy, a manipulált és/vagy tájékozatlan kívülálló bennszülöttek feje felett és használatára bölcselkedtek és színvonalaskodtak, hogy valójában legfeljebb – az igényesebbeknél – a magyar nyelv és stilisztika követelményeivel kellett egy keveset foglalkozni, hiszen a tartalom és/vagy irány a legitim, okosabb és/vagy hatalmasabbaktól jött. Egy kis nép – ráadásul bűnös vagy utolsó csatlós – ne ugráljon, legyen jó fiú, és kövesse a mindenkori kijelölt (demokratikus és/vagy tudományos, egyszóval „haladó”) irányt.Sokaknál a sokat emlegetett rendszerváltozás óta sem változott e témában semmi, illetve csak annyi, hogy az abszolút politikai és szellemi haptákba álláshoz ma feltétlenül washingtoni vagy brüszszeli, s egynéhány – esetleg eredetileg magyar eredetű – önként kijelölt megmondó hivatalosság és nagyság figyelmeztető, helytelenítő, netán értékelő véleménye kell. Ott ugyanis, a „centrumban” nekünk, a perifériának mindig megmondják az őszintét (magyar falusi erénycsőszök tévedhetetlen mintájára), s aki nem óhajt mucsai hírbe keveredni, annak azonnal önkritikába és (a jogharmonizáció mellett) véleményharmonizációba kell fogni. Különösen így van az állítólag nacionalizmus-, sovinizmus-, rasszizmus- stb. gyanús politikusok és pártok esetén, ha már az a felfoghatatlan demokratikus népi ballépés megtörtént, hogy a többség őket hatalomba szavazta. Tulajdonképpen az lenne a helyes, ha a mostani magyar miniszterelnök ahelyett, hogy szerdánként a rádióban nyilatkozna, minden héten Brüsszelbe utazna azért, hogy személyesen meghallgassa az uniós („haladó”) mindenféle tisztségviselők kiértékelését előző heti munkájáról.Adott esetben aztán a sarokba állíthatnák ahelyett, hogy mikrofont dugnának az orra alá. Ezekre mindig ráfér a demokratikus nevelés, ha már az itthoni, helytartói és ügynöki, üzleti tapasztalattal bíró „haladó erőkre” nem hallgatnak.Hát igen, a Nyugat a demokrácia, az emberi jogok és a liberalitás igazi hazája, amit ott megmondanak, az meg van mondva. Ott érdek, melléktekintet, tájékozatlanság nincs, aki(k) ott megszólal(nak), az(ok) mind orákulum(ok). Ahogyan most is, amikor megfeddték a diktatórikus kormányt azért, amiért nem írt ki közbeszerzési pályázatot az autópálya-építésre, amivel a leguniverzálisabb emberi (üzleti) jogokat sértette. Elképesztő, ahogy semmibe veszik itt a szakmát és a nyitottságot, s egyáltalán mindent. S aztán kiderült, hogy korábban sem volt közbeszerzési eljárás, a nyugati cégek mint fővállalkozók diszkrét belterjességgel – nemzetközi tenderen – kapták a zsíros megbízásokat. S a kozmopolita Brüsszel, lám, nem habozik védeni az övéit, hiszen a sérelem csupán az, hogy most lényegében a korábbi módszerrel magyar fővállalkozók kaptak teret. S a kettészakított (vajon kik tettek ezért legtöbbet?) magyar társadalom érdekeit olyannyira szívén viselő „szocialisták” és „liberálisok” most őszintén felháborodnak azon, hogy e nagy munka haszna – mondjuk – sikerdíjként nem vándorol ki az országból (lásd még a piaci alapon külföldi állami/önkormányzati cégeknek eladott közművek évenkénti nyereségrepatriálását).De nézhetünk egy folyamatos s a pillanatnyi ellenzéki harcmodorba kiválóan illő más témát, a korrupciót – úgy általában. A nyugati országjelentések szinte bármely posztkommunista vagy harmadik világbeli ország esetében sokat és szívesen foglalkoznak eme országok bennszülötteinek gyakori korrupciós eseteivel. S lényegében igazuk is lenne, hacsak nem vennénk azt figyelembe, hogy a nyugati cégeknél – tisztelet a minden bizonnyal létező kivételeknek – otthon az „elmaradott országokban” felhasznált kenőpénzeket szépen működési költségként számolják el. Szóval, a korrupció oly hangos emlegetése nem egészen jogos, hiszen a derék – általában globalista jellegű – cégek erőfölénye úgyis akkora, hogy velük szemben kikényszeríteni kenőpénzt aligha lehet (néhány feltehető esetet nem számítva). Hogy anélkül lassúbb az ügymenet? Nos, ez valószínű – de „nevelni” általában sokkal hatékonyabban lehet példával, mint szép szavak tömkelegével.Másrészt Közép-Európában a korrupciót az a kommunizmus nevelte nagyra – a korábbiakhoz képest –, amelyet a progresszív Nyugaton sokan szeretnek a volt elvtársakhoz hasonlóan „modernizációs rendszerként” tekinteni. S ilyen alapon máig sok, régi nagy üzleteket kötő cég képviselői – a „haladó” médiavilágról nem is beszélve – nagyon szeretik a reformkommunistákat, a frissen meszelt szociáldemokratákat, a balról balra átment „liberálisokat”, akik általában államosítókból lettek a saját magántulajdon lelkes hívei, a spontán és nem spontán, de korláttalan privatizáció haszonélvezői. Nem véletlen, hogy ezek erkölcsi kórusa a legerősebb, ha egy, nem az ő kutyájuk kölyke hasonszőrű lenyúl valamit és az kiderül. Tiltakozásuk valódi mondanivalója az: le a konkurenciával! Pusztuljanak, vagyis legyenek erkölcsösek a politikailag másféle önmegvalósítók. Megszerezni azt, ami a népé volt (állítólag), csak a nép régi vezetőinek szabad.Ők azonban hajlandók – és azok voltak régebben is – osztozni az erősebbekkel. Egy volt kommunistának vagy mai „liberálisnak” – tisztelet a mindenkori kivételnek – jól bevésődött, helyes hatalmi tudata van, vagyis mindig tudja, hogy az éppen falkavezér oroszlánoké az oroszlánrész. Többek között már csak ezért sem juthat az holmi másod- vagy harmadik vonalbéli bennszülötteknek. A mucsaiaknak már az is sok, hogy beszélhetnek szabadon összevissza, azt hívén, hogy rájuk is tartozik a demokrácia. Nos, ez egy jobboldali populista balhit, ami tűrhetetlen, hiszen ezek vakmerőségükben még a hazai „elitnél” erősebbeket sem tisztelik. Mi lesz így az erősek globalista Európájával, s az arra hivatottak vezetése alatti rendezett, humanista világgal?Világ erősei, egyesüljetek, s közös erővel bánjatok el a jelszavaitokat komolyan vevő csürhével. Hát már nem elég az, hogy elvileg minden az övék, a népszuverenitás? Arról, hogy kinek mi jut, csupán mindenki maga tehet. Egyébként pedig elég a demokráciának és a forradalomnak a feminizmus, a másság, a drog és minden más kitalálható újdonság, ami nem vezet sehová. Szóval, éljen a szabadság!