Emlékek a középkorból

A közeledő ezredvég képzetes dátum. Az idő határait az emberi elme tűzte ki, s a rajta kívüli teremtett világ nem vesz is tudomást róla: a szelek zúgása, a vizek futása meg a fák növekedése. Az emberi elmében viszont meghökkentő képzetek támadnak az időbe lecövekelt karók láttán. A hátunk mögött valami kerge farsang képe tűnik fel, előttünk viszont borzongató üresség tátong. És ez a farsangi forgatag, az utolsó ötven esztendőt illetően, ugyancsak összesűrűsödik. Mintha ez a fél évszázad, és talán nem csak szubjektív okokból, a lélek (és persze a technika) ámokfutásává fajult volna.Ha jó fél évszázada elfutott gyerekkoromra, a negyvenes évekre visszatekintek, az a képzetem támad, ha tetszik: kényszerképzetem, hogy én még a középkorban éltem. Olyan időben, melynek regulái, szokásai, hiedelmei és lehetőségei közelebb álltak ahhoz a sötétnek mondott, ám cseppet sem sötét időszakhoz, mint a maihoz. A tovatűnt fél évszázadba a technika, a szokások és az értékek oly mértékű változása sűrűsödött bele, mint korábban hosszú évszázadokba is alig. Szándékosan kerülöm a fejlődés szót, ami számomra több, mint aggályos. A haladásról, nekivadult balekok kedvenc ábrándjáról már nem is szólva.Régebben minden kor, korszak és generáció továbbfejlesztette az elődök leleményeit. Így maradt rajta ezer esztendő változó időszakain a teremtő elmék szellemi ujjlenyomata. Valamit megőriztek elődeik munkájából, miközben tovább finomították azt. Mára azonban minden újabb nemzedék, sőt egy-egy nemzedék ma már talán többször is, összekaszabolja a múltat, de még a félmúltat is. Nem divat a mestereket emlegetni. Ami tegnapelőtt újdonság volt, mára kacattá züllött. A ki nem mondott, de elevenen ható jelszó parancsa: Tessék mindent elölről kezdeni, aztán újra meg újra elölről. Illik ennek nyomán az elődöket kiskorúként kezelni, sőt lenézni, mint balgatag lelkeket, akik mit sem tudtak…A város, ahol a negyvenes években eszmélkedtem, a kárpátaljai Beregszász, Szent László királyunk öccse, Lampert herceg által alapíttatott a XI. században. Változó gazdái közül figyelmet érdemelnek a Rákócziak, akiknek – mindenekelőtt a legendás emlékezetű vezérlő fejedelemnek – bukása után az osztrák Schönborn grófok kezére jutott a környék. Az idők múlásával megyeszékhellyé nőtte ki magát a település, ám lakóinak élete összefonódott a természettel. A ménes meg a tehéncsorda gyerekkoromban reggelenként kikolompolt a Bábotkára legelni. Méhészek, aranymosók, pákászok, halászok meg rákászok rótták a környéket. Füvesasszonyok és vándorköszörűsök, üveges tótok, drótosok meg kandi jövendőmondók. A szőlészet és borászat sok évszázados hagyományai elevenen éltek. Kajla szarvú ökrök húzták a szekereket a városon át. Autó – főként orosz katonai jármű (hisz Kárpátalja 1946-ban az oroszok kezére került) – naponta ha egy-kettő dagasztotta a bakhátak sarát vagy verte fel az utcák porát.Az élet az esztendő, ha úgy tetszik: a ciklikus idő jegyében telt, szemben a mai időszemlélettel, ami lineáris, s melyben az év napjainak már nincsen spirituális vonatkozása. Az én képzetes „középkori” gyerekkoromban viszont minden napnak megvolt a maga regulája, karaktere, íze és színe. Főként persze az ünnepeknek. Boldogasszony napjának, pünkösdnek és Szent-Ivánnak. Kisasszony- meg Szent Márton napjának, és persze a karácsonynak. Az aratóünnep, a szüreti meg a farsangi mulatság, a gyümölcsaszalás meg a szertartásos szilvalekvárfőzés és a disznóvágás pittoreszk ceremóniája az esztendő tarka szigete volt. A görög katolikusok Mária-ünnepi festői menete éppúgy hozzátartozott a város képéhez, mint a katolikus körmenet, a karácsonyi pásztorok ostordurrogtatása meg a házról házra járó behavazott betlehemesek kántálása: Szabad-e Istent dicsérni?És ebben a ciklikus időben, az ünnepvárások sorában egészen más közösségi és értékszemlélet uralkodott, mint manapság. Az egyes embereket, de a családokat meg a különböző vallási, nemzeti és mesterségbeli közösségeket erős kohézió fogta össze. Nemcsak az érdek praktikuma, de valamiképp a közös eredet szakralitása is. Ismertük hazulról nemzeti himnuszunkat, a népmeséket és a helyi hiedelmeket, Arany és Petőfi verseit, holott „hivatalosan” az iskolában a szovjet himnusz magyarított klapanciáival és a bolsevik ikonosztáz hatalmasságaival traktáltak bennünket.A modern technika igencsak gyerekcipőben csetlett-botlott még. Villany csak néhány kivételes környékbeli falunak jutott. „Jobb családoknak” volt recsegő-ropogó rádiója. Az iskolában kalamárisból mártogattuk íráshoz a tintát. A füstokádó repülőgép, de még a kurblis telefon, a motorbicikli és a traktor is olyan technikai csodának számított, amit felnőtt és gyerek egyaránt tátott szájjal bámult. A tárgyak egyedi darabok voltak. Hímzett abrosz, teknő meg szénvonó, párna és cipő, fotel, szecessziós váza és rusztikus főzőedény éppúgy, mint iskolatáskánk vagy toldott-foldott és korosztályról korosztályra átöröklődő ruhánk. A háborús ínség okán kukoricacsuhéból font szandált hordtunk húgommal. A gyári kacatok tömeges özönlése még nem kezdődött el igazán. Azoké a lelketlen lomoké, melyeken már nincsen rajta készítőjük keze nyoma, és melyekből a lelke is hiányzik annak, aki fabrikálta őket.René Guénon, a francia szellemtörténész pontosan írja le azt a meghökkentő változást, amit a modern kor hoz: a tárgyak odáig inflálódnak, hogy már teljesen mindegy, ki csinálja őket a gyárban. Az egyik munkás jön, a másik megy, a kommersz cipő és edény, öltöny meg tányér ettől nem változik. Személytelen marad. A századunk hatvanas éveiben indult néprajzi gyűjtés, a fiatalok falujárása, de a nem gyári tucattárgyak, a szenes vasalók és cserépvázák, kézzel festett porcelánok, mángorlók és faragott kanalak, meg egyéb becses és készítőjük keze nyomát őrző tárgyak gyűjtése is kimondva-kimondatlanul az elveszett személyesség fájó hiányából fakadt.Már felnőtt voltam, egyetemista Szegeden, amikor először volt szerencsém televízió-műsort látni. Ötvenévesen tanultam meg, úgy-ahogy, számítógépet használni. Amikor a gyerekeimnek a negyvenes évekről, arról a tévé nélküli világról mesélek, alig értik, mivel telhettek boldogult napjaink. Elteltek pedig, és nem unatkoztunk. Depressziós felnőtt nem volt a környezetemben, holott oka lett volna a kedélybetegségre sok mindenkinek a lágerek korában.Ha a képzetes időben, a korábbi évszázadok „fejlődési koordinátáin” próbálom elhelyezni gyerekkorom kalamárisát, csuhészandálját és a televíziót, azt kell mondjam: több száz esztendő közöttük a távolság. Ennyi absztrakt idő telt el a huszadik század hisztérikus kalendáriumában gyerekkorom és felnőtté válásom között. Ami a technika és az életmód változásait illeti. És azóta? Számítógép, génsebészet és internet. Műpázsit és szervátültetés. Lézertechnika és űrkutatás. Satöbbi. Felsorolásukhoz nincsen erőm és kedvem. Tudásom sem. Láttam az idők változását ökrös szekerektől a világhálóig. Ezeréves vagyok.