Én nem tudom...

Én nem tudom, tehető-e különbség általában a gyilkosok között. A Parancsolat úgy szól: Ne ölj! Ilyen egyszerűen, két szóval tiltja, hogy elvegyük mások életét. Előre megfontolt szándékról, különös kegyetlenségről, aljas indokról nem beszél, tömeges emberirtásról sem, nem tesz különbséget ölés és ölés között. Az emberiség ősi szokása szerint háborúban gond nélkül szabad ölni. Más kérdés, hogy mit nevezünk háborúnak, s kik azok, akiknek gyilkos cselekedete kívül esik a hadviselés bevett szabályain. A legújabb kor ismeri a háborús bűn fogalmát, számon tartja, s ha lehet, felelősségre vonja elkövetőit. Ez a bűn nem évül el.Radnóti tudja, és le is írja, hogy mindig vannak közöttünk olyanok, akik „nyugodtan ölnek majd, ha ölni kell”. A fasizmus és kommunizmus bebizonyította, hogy számtalan – egyébként átlagosnak tekinthető – ember képes arra, hogy legalizált körülmények között védteleneket öljön, kínozzon, semmisítsen meg. Adott szituációban minden további nélkül divattá tehető az erőszak, egyébként is tudvalévő, hogy az ember agresszivitását (és gonosz leleményeit) egyetlen teremtett lény sem képes felülmúlni. A sátán kizárólag az emberrel foglalkozik, a homo sapienst gyötri és szállja meg, bár úgy hírlik, a gondolat ellenlábasa a gyilkolásnak.Kiszely Gábor az ÁVH-ról írt, kitűnő, tárgyszerű könyvét olvasom, s közben valami mély undor és melankólia fog el. Végigböngészem a kommunista terrorszervezetek tagjainak névsorát, és több személyes ismerősömre találok: egyikük rovatvezetőm volt, a másikkal könyveim szerzői jogáról tárgyaltam, a harmadik bűnügyi regényeimet adta ki, a negyedik néhány évig teniszpartnerem volt, az ötödik erkölcsileg többször megfeddett. A könyvkiadó igazgatóját egyszer – a hatvanas évek végén – telefonon elküldtem a pokolba. Természetesen nem ÁVH-s múltja miatt, hanem aktuális inkorrektsége és hatalmi gőgje miatt. Nem tudtam, kivel beszélek. A többieket teljesen normális, kiegyensúlyozott embereknek láttam; bár így utólag – őszintén szólva – mindegyikük viselkedésében felrémlik valamifajta túlzott magabiztosság, hétköznapi agresszivitás, csalási hajlam teniszben, megfellebbezhetetlen értékítélet főnökszerepben.Nem tudom, hogy volt-e olyan köztük, aki századosi, alezredesi, alhadnagyi mivoltában részt vett emberek testi-lelki megtörésében. De mélységes szánalom és lehangoltság fog el, amikor Mindszenty hercegprímás intellektuális, testi és lelki gyötrődéséről olvasok, arról, hogy elhitte – az erre a feladatra kijelölt ÁVH-s tisztnek –, miszerint az kiszabadításában és „külföldre juttatásában” hitbéli meggyőződésből közreműködik. A szent lelke is megtöretett az ÁVH börtönében.A kérdésem az: a gonosz korban gonoszabbak voltak-e az emberek? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a jogállam megszűnésével – akár a fasizmusban, akár a kommunizmusban – a mindig jelen lévő gonosz felszabadul? Félő, hogy köznapjaink során is találkozhatunk olyan indulatokkal, olyan agresszivitással, olyan (korunkban szocializálódott) figurákkal, amelyek és akik a jogállam (demokrácia) komoly sérülése esetén semmibe vennék az emberi méltóságot és életet. Aki – netán politikai és világnézeti indíttatásból – derék magyar embernek tartja például Szálasit, vagy éppenséggel csak rálegyint az ÁVH közöttünk élő tagjainak rémtetteire, az nem az emberi tisztességet és életet szolgálja, hanem valami mást.Hogy bármilyen szempontból motiválhatók-e a fasizmus és a kommunizmus rémtettei, én nem tudom.