Indulj, Isten veled – jövel, Isten hozott

Hát menj utadra, csillagszemű szörnyeteg, a szilveszteri köszöntés után az időbe visszalépő, emberhússal nem takarékoskodó évszázad, világháborúk, emberirtás, elsietett békekötések egyszerre nemzője, egyszerre keserű édesanyja. Ne várd, hogy utánad lengessem a zsebkendőmet, vagy könnyeimet szárítgassam. Indulj, kövesd testvéreidet, a többi századot, dőlj melléjük arra az általuk már ismert, laza szunnyadásra, míg ismét neveden nem szólítanak. Ne éld bele magadat, hogy most aztán kipihenheted a jót, a rosszat, ami nevedhez kapcsolódott, figyelj a főnév jelzőjére: laza lesz az a szunnyadás. Vele párhuzamosan már dolgoznak az általad alakított korszak értékelésén a szakemberek, felboncolnak, boncolási leleteidet összeillesztik, és az emberiség elé teszik értékelésre. Nem lesz majd könnyű pillanatod ez az értékelés, mert Kronosz nem szereti az utólagos magyarázkodást.Ne vádolj azzal, hogy félre- vagy alig ismerlek, mert sosem tagadtam, hogy mikor sokat elvittél tőlünk, sok mindent hoztál is, és azt sem vitatom, hogy van köszönnivalója neked nemcsak az öt világrésznek, de a bolygóközi szférának is; a föld lakói annak idején hallhatták az űrbe fellőtt eb szíve dobbanását, és látták a Holdra hágott láb talprajzolatát. Ki ne ismerné el, hogy megoldottad a táj és táj közötti közlekedést, a kényelmes, bár soha semmikor nem veszélytelen lehetőséget, hogy szárazon, vízen, felhők között gyorsan eljuthassunk valahová, vagy hogy ujjaid formálták a komputer agyát, réveden alkotott az ember intézkedésre alkalmas gépeket és távolról irányítható munkaeszközt. Tied a fény, a rögzíthető és ismételhető hang, a gyógyító és gyilkolni is tudó sugár, a rettegve őrzött, rettegett vegyi anyagok, tiéd az otthonokba varázsolt nagyvilág a képernyőkön, szeretteink tenyérben tartott mobilunkról felcsengő szava, nevetése. Tied az új gyógyszer-technológia, a meglepően sokat ígérő orvosi tevékenység frissen nyitott útja, a gyógyítás és megsemmisítés tárgyi eszközei, de tied a kizsákmányolt föld, a csappanó édesvíz, elpusztult állatfajták, akár a halott, parányi mikrokozmoszok egy-egy naiv, nem mutatós vidéki ház pusztuló kertjében. Tied az új alkotóművészet optikája, a torzat torznak torzul torzként rögzített kozmikus riadalom, tiéd a kábítószer, elbitangolt fiataljaink, a negatív jelenségekre lassan felneszelő aggok és gyermekek szervezett védelme, de tied a ledobott atombomba is, amelynek gombáját az emberi tudatból semmi soha ki nem törölheti. Engedted Isten alkotóműhelye körül figyelni és cselekedni az embert, aki a bibliai időben sárból és csillagporból gyúródott, és most ott tartja meg-megrezzenő kezében a szerencsére még nem végleges jövőt a meg nem született vagy a túlszaporodás miatt ételhez nem juthatott gyerekek és a kívánságra mesterségesen előidézett halál révén.Ha visszaigazolást vártál, hiányos a listám, mert plusz-mínusz hosszabb kudarcban és eredményben, s ha úgy találod, fanyar is, nem tévedsz. De mit vártál az én nemzedékemtől, amely átélte az elvesztett háborút, és nemcsak megszállva hagyták, de gyarmattá nyilvánították a hazát a győztes felek, keleti szféra lettünk. Lásd rémült szemünket is, ha a laza szunnyadás alatt eszedbe jutunk mi, átélők és tanúk; mint száradt ki belőlünk a felháborodás és a nem engedélyezett gyász könnye. Míg majd szenderegsz, hagyd átsuhanni nagy boltú homlokod mögött az emlékképeket, a vánszorgó ló sziluettjét a Belváros közepén, körötte rom meg rom, és ne érvelj azzal, hogy szerencsére végül is minden kialakult, már csak apróbb nehézségeket, gazdasági problémákat kell megoldanunk. Ne jöjj mindig ötvenhattal, huszadik század, mert ötvenhat kivétel volt, Isten szépséges ajándéka, Petőfi megfordult a halhatatlanok örök üdvösségében, és visszatért a gyerekeink közé. Történelem vagy, elmúlt második évezred, méghozzá közeli történelem, most távozó huszadik század, hinned kell a csodákban, nem csak a katasztrófákban, és ötvenhat csoda volt. Hogy hány élő és hány halott, hány elhurcolt és kitelepített jogfosztott bizonyít melletted vagy ellened, a boncolás majd eldönti.Menj, század, indulj! Tanulság légy arra, amit a régi görögök rég felfedeztek: a legnagyobb csoda nemességében és gonoszságában maga az ember. Menj, letelt az időd. Sokat szégyenkeztünk, és rettegtünk, és sírtunk, és olykor ujjongtunk is réveden. Nem sűrűn, de előfordult, hogy amit összezavartál, korrigálni iparkodtál. De hitünk békét parancsol, ami megtörtént, öcsédnek kell helyrehoznia vagy legalábbis kísérletet tennie arra, hogy jóvátegye. Neked már nincs időd, indulj. Az új évezred alakja már kibontakozott a ködben, s a szilveszteri ünnepi beszéd után át is lépi a küszöbünket. Indulj, és ne nézz vissza hazánkra, amelyben adós maradtál jelentős jóvátétellel.És téged hogy köszöntsünk, álarcos ismeretlen, ránk köszöntő harmadik ezredév, huszonegyedik századunk? Üdvöz légy a soha meg nem állapodó időben, és tedd, hogy többé ne emelje ember ember ellen támadó kezét, felejtsd el a negatív indulatokat, amelyek bátyáid lépte nyomán fellángoltak! Szép szót kiálts, mondd sokszor azt: remény, és jelentse a szavad egy nem teljes, de nélkülözhetetlen javítási folyamat kezdetét. Kiáltsd el, hogy még talán nem késtünk el, a földgolyó nyugtalanságát, a romlást az állagon és mélyebben is valahogy csak meg tudjuk majd állítani, hiszen a kezdet kezdetén olyan kerek volt a világ. Az oroszlán mancsai között bárány szendergett, s a két élőlény lélegzetének egyszerre érzékelt neszezését a feléjük figyelemmel hajló ember hallgatta békében önmagával, a Teremtővel s a teremtményekkel.Harmadik ezredév, te új távlatokat ígérő, ugye, tudod, hogy jövendőt csak a múlt tanulságain építhetsz majd, és hiszed, és állítod, és szuggerálod az igazat, hogy sok súlyos helyzetben, reménytelenség paraméterei közt nemzetünk leglelkét képviselő, halhatatlan kezek vitték a fáklyát a pillanat sötétjét világossá derítő történelmi helyzetben? Hozd be szívünkbe, cselekedeteink bölcsességébe a valamikori fáklyavivők példamutatását! Emlékeztess rá, tudtunk nem akármilyen áldozatot hozni, együtt lépni, egyszerre ugyanazt ugyanazért cselekedni, talán visszatér hozzánk az éppen nagyjaink révén megismert cselekvő szeretet, a hazát szolgáló testvérközösség, valahogy úgy, mint Kipling dzsungelében, ahol nem fajták, de dzsungellakók szerint vállalt kígyó, medve, embergyerek és párduc egymással közösséget. Emberlakta dzsungel egyik népe vagyunk, csak szándékaink nemessége vagy önzése mértékével különböztethetők, de az anyanyelv egyetlen ölelésben összebékít, összehangol bennünket, ha közösnek tudjuk érezni a veszteséget, a nyereséget, az áldozathozást, és a nevünkhöz méltó utat vállaljuk és követjük.Harmadik ezredév, neked tudnod kell, mit adott népünknek az első útjelző, István szent király, vagy mit az újrakezdő IV. Béla. E földön valaha tenger hullámzott, de kiszáradt fenekén már fű nőtt, és őseink lovai legeltek meg-megrengő talajon, megdöccenő közösségben. Kiáltsd el, huszonegyedik század, aki most belépsz, s magad vagy egyben az immár harmadik évezred, kiáltsd el, hogy feszültségekkel és gyanakvással sosem mentünk olyan sokra, mint amikor a nagy fáklyavivők megálljt parancsoltak az értelmetlen indulatoknak, és együtt tudtuk vállalni a terheket és eredményeket, közös erőfeszítés díjaként. Nagy vendég, nem akármilyen földre jöttél. Ez Magyarország. Ha megnyered a szívét, nem akármilyen szívet nyersz meg. Szeress bennünket, vagy legalább érts meg bennünket, harmadik ezredév!