Isten és ember közt

Egy negyven felé járó szerkesztő 1991-ben lapjában nekilát a közelmúlt feltárásának. Az áldozatok s bűnösök felderítése közepette azonban mindegyre önmagával találkozik, a gyerekkorral, a fiatalságával, tudata mélyrétegeivel. Kipke Tamás második, feszes ívű regénye, a Roncshíd riasztó és felkavaró alkotás. Roncsokról szól, a magyar századvég roncsairól, mirólunk. A szerző meg meri élni a pusztulást; kegyetlen, nincsenek illúziói, Isten is messze van vagy olyan közel, hogy már nem is találjuk elidegenedett, hazug reflexekre idomított önmagunkban, akik körül a politikai struktúrák megváltozhatnak ugyan, de a rendszer tovább él, hisz mi nem változunk, gombnyomásra semmiképp nem támad bennünk máról holnapra szabadság, amellyel ugyan mit is kezdenénk, ha egyszer köröttünk – mint a folyóparti érseki város kisvilágában – majd mindenki a helyén marad, legfeljebb más színekben, ám változatlan erkölcsiséggel, ha ugyan annak lehet nevezni esendőségünk megideologizálását. Valóban ne tudnánk megszabadulni ettől a gyötrelemtől, amely mások gyötrése is egyben?Erre keresi a választ a regény főhőse, miközben ő tudja a legjobban, hogy az egyetlen kivezető út a híd lenne, amely azonban már az ő gyerekkorában is roncs volt, semmi más. Igen, de akkor még éltek azok, akik épségben látták, jártak rajta, az ő szavaikba bele lehetett burkolózni, s egésznek álmodni a hidat. S Isten ott volt a litániák tömjénfüstjének lebegésében, a gyóntatószék térdeplőjének keménységében, az áldoztatórács kendőjének fehérségében, felszentelt szolgáinak cselekedeteiben, a barátságok véd- és dacszövetségeiben, az örök és egyetlen szerelem időtlen bódulatában. Aztán felnőttünk. Önmagunkat oldozzuk fel, ha ugyan még szükségét érezzük az ilyesminek, a papok meghaltak, vagy már csak Istennel tudnak szót érteni, a szövetségek felbomlottak, és Márta sincs többé, holott ő az egyetlen, aki fiatal maradt mindannyiunk közül, hogy most, anynyi idő után, hozzámenjen ahhoz az évtizedekig emberellenes bűnöket elkövető egykori kispaphoz, akinek a diktatúra idején viselt dolgait a szerkesztő végül felderíti – de nem írja meg. Pedig a főhős a vesztes, hisz ez az ember osztályfőnökként évekig gyötörte, és igen, lehet, egy életre megnyomorította. És most, miután vége a világának, még egy utolsót üt rajta: vén fejjel megszerzi Mártát.A Roncshíd a számkivetettség regénye, amelynek azonban csak hősei hiszik, hogy nincs megváltás. Kipke Tamás, a modern neokatolikus irodalom egyik legjelesebb, a mauriaci jellemábrázolás erőteljességével s Thurzó Gábor kételkedő, ám mindvégig igenlő hitével megáldott képviselője tudja, hogy van. Ezért írta meg ezt a könyvet. Isten és ember között.(Kipke Tamás: Roncshíd. Új Ember Kiadó, Budapest, 2000. Ármegjelölés nélkül)