Isten madárkái

Kiteszem a madáretetőt, egy-két szöggel megerősítem a keresztbe fektetett deszkát, a kiálló kapaszkodóléceket, majd a tartórudat odakötözöm a kerítés oszlopához. Nem túl magasan, hogy rálássak a konyhaajtóból, de azért olyan szívmagasságban, hogy ne féljenek a madarak. Teszek rá szalonnát, akasztok rá maggal tele zacskót, s halkan suttogom, mint egy szemérmes Szent Ferenc, a kert fáit kémlelve: jöhettek, meg van terítve! Csendes téli szertartás ez már évek óta, soha nem mulasztom el, így köszönöm meg Istennek, hogy itt élhetek a kertben, hogy élek: cserében etetem a madarait.Mert Isten teremtményei ők, gyönyörűek, kedvesek, vidámak, de most télen nagyon elesettek. Felborzolt tollal, fázósan ülnek párosával az öreg cseresznyefán, a krisztustövis ágain, a ferdén nőtt diófán, s piciny gombszemükkel figyelnek, félrehajtva a fejüket. Figyelem én is őket félrehajtott fejjel, a szemem sarkából, nagy párafelhőket fújok ki, menyasszonyi kalapra való fátyolt, topogok a hóban a bajuszom alatt dünnyögve. Milyennek láthatnak ők? Eltűnődöm ezen, s elképzelem mosolyogva: egy nagy kucsmás, bundás, fütyörésző embernek. Egy pillanatra bekukkantok a lelkükbe, egy áldott pillanatra bekukkantunk egymás lelkébe. Így fog egybe minket az Isten meleg tenyerébe. Most biztosan érzem, hogy ő teremtette a madarakat, mert lám, kicsiholják belőlem a szeretetet! Még a szívverésünk ütemét is egymáshoz igazítja, küldözgetjük egymásnak a doboló jeleket, hogy így érdemes élni a világban, hogy nem vagyunk egyedül, kicsik és nagyok mind az ő gyermekei vagyunk.Nyáron madárfürdőt csinálok nekik, hogy lapos edénybe friss vizet teszek, s naponta elégedetten nézem, hogy kilocskolták megint. Ha korán kelek, meglepem őket a konyhaajtóból, mosolyogva nézem a nagy viháncolást, a vidám pancsolást, a boldog fürdőzést. De a legszebb a hajnali ébresztő! Mindig felébredek rá, s a nyitott ablaknál hallgatom a madárkoncertet, a hajnali himnuszt, ahogy tele torokból énekelve-fütyülve ébresztik és köszöntik a felkelő napot. Először csend van, még alig pirkad, még lágyan alszik a világ, mikor megszólal egy-egy bátortalan pittyegés, csiripelés valahol a fészek mélyén, az ágak között. Majd innen is, onnan is válasz hangzik, dallamos tülülü, majd megszólal a kórus, zeng a kert, zeng a világ! Elragadtatott szívvel hallgatom, nem tudok betelni vele. A zengés csúcsán kivilágosodik az ablak, felkelt a nap. Biztos vagyok benne, hogy az ének ébresztette fel, biztos vagyok benne, hogy a madarak is így hiszik, mert véget ér a koncert, boldog csiripolásra, fütyülésre, trillázásra esik szét a kórus, elkezdődik az új reggel, a tollászkodás, a fürdés, a csipegetés.Együgyű a hitem? Lehet, de az örömöm teljes, betölt a talpamtól a fejem búbjáig. Erős vagyok és bizakodó, és érzem, hogy jobb lettem, tele vagyok fénnyel és muzsikával – s mindez kitart talán estig is, talán túlélem ezt a napot is.Meg ezt a telet is, velük együtt. Fürkészem a fák tetejét, zavartan igazgatom a madáretetőt, lopva felnézek az égre, és magamban fohászkodom: gyere el, tavasz, újra! És találj itt engem is!