Isten nem adósunk

Miért vetette el a katolikus egyház Szent Ágoston tanítását? Lehetetlent parancsol-e nekünk Isten? Kényszerít-e Isten bennünket arra, hogy jók legyünk? Miért nem vagyunk szabadok, ha mégis azok vagyunk? Kiért halt meg Jézus? Miben állt Ágoston és Pascal eretneksége? Ki győzött a janzenisták és a jezsuiták XVII. századi engesztelhetetlen teológiai küzdelmében, és miért érdekes ez a második ezredforduló embere számára, akár hívőnek tartja magát, akár úgy érzi, hogy nem tud igazán hinni? Egyáltalán, miért érdemes háromszázötven év után (újra)olvasni Pascalt, ezt a már-már elfelejtett zseniális keresztény gondolkodót?A keresztény gondolkodás talán legsúlyosabb problémája az isteni kegyelem és az emberi (szabad) akarat közötti ellentmondás. Ez a kiindulópontja Leszek Kolakowski új könyvének, amelyben a világhírű lengyel filozófus a janzenista „reakcionáriusok” és a jezsuita „modernisták” teológiai, ideológiai konfliktusát és ezzel összefüggésben Pascal „szomorú hitét” vizsgálja olyan átfogó öszszefüggésrendszerben, amely korunkra is alkalmazható. A szerző ugyanis hasonlóságot lát a XVII. század és a mi korunk között a keresztény hittől való tömeges elfordulás tekintetében.A kiváló filozófus szerényen széljegyzetnek nevezi könyvét, amely a nagy francia író életművének egy részével foglalkozik. Valójában azonban az emberi lét legfontosabb kérdéseiről roppant érdekes szellemtörténeti tablót vázol fel. Választása és vállalkozása azért is elismerésre méltó, mert nehezen lehetne találni az elmúlt négy évszázadra visszatekintve Pascalhoz hasonló lángelmét, aki egyszerre volt az értelem és a szív embere, kortársai közül magasan kiemelkedő matematikus és filozófus, konzervatív és modern gondolkodó s író. A természettudomány első diadalmas korszakának tartott XVII. században a matematikai zseniként indult Pascal krisztusi korban megtért, és rövid élete hátralévő részét a keresztény hit (és vallás) apológiájának szánta. Híres kortársai, Descartes és Spinoza ellentéteként megmutatta, hogy a matematika a hitet nemcsak lerombolni tudja, hanem megalapozni is.A szerző főként Pascalnak az isteni kegyelemről és predestinációról, a világ hármas rendjéről, a szív szerepéről és a hit szerencsejátékáról kifejtett gondolataiban keresi azt a közös mondanivalót, amely egyrészt ezt a töredékes életművet egységes egésszé teszi, másrészt a mi „posztmodern” gépi civilizációnkban is időszerű, és ha lehet, még fontosabb, mint a XVII. századi Nyugat-Európában. Az Írások a kegyelemről és a Gondolatok elemzése alapján Kolakowski értelmezésének középpontjában az a pascali meggyőződés áll, hogy köztünk (emberek) és a pokol vagy a mennyország között csupán az élet van, a legmulandóbb dolog a világon, és egész életünk azon áll vagy bukik, vajon megismerjük-e, hogy halhatatlan vagy halandó-e a lelkünk. Az embert a haláltól, illetve a kárhozattól egyedül Isten kegyelme mentheti meg, amely kegyelem meg is adja az embernek, amire kötelezi. Ahogy az Úr mondja Pál apostolnak: „Elég néked az én kegyelmem.”Isten kegyelme ingyenes ajándék – hiszen Isten nem adósunk semmivel! –, de az a nagy kérdés, hogy az istenkereső ember hogyan tud meggyőződni arról, vajon ő részesül-e ebből az ajándékból, amelyet Isten többször megígért prófétáin keresztül, és végleg megpecsételt egyszülött fia, Jézus Krisztus önfeláldozó kereszthalála által. Kolakowski szerint Pascal legfontosabb felfedezése az volt, hogy a hit forrása nem az ész, hanem a szív. A francia filozófus felfogásában az isteni és az emberi valóság közötti szakadék áthidalhatatlan mind a test, mind az elme számára, amelyek a természet részei. De mert a természet fölött álló mindenható Isten maga a szeretet, szereti teremtményeit, és szeretetet plántál beléjük, ez a keresztényi (tehát nem testi) szeretet a hit felségterülete, az a „harmadik rend”, ahová a hívő ember fel tud emelkedni Isten kegyelméből. Vagyis hitünket és Isten kegyelmét szívünkből, pontosabban a szívünkben „rejtőző” Isten akaratából, irgalmából kaphatjuk meg.Az Istentől elforduló újkor hajnalán Pascal volt az első nagy gondolkodó, aki lehetőséget teremtett a hívő boldogoknak és az istenkereső boldogtalanoknak, hogy a racionalista, anyag- és haszonelvű világ támadásai közepette megőrizzék vagy megtalálják hitüket. Azt állította, a hit és az ész, a vallás és a tudomány nem összemérhető, a kettő nem igazolja, de nem is cáfolja egymás igazságait. Abból azonban, hogy nem lehet „racionálissá” tenni a kereszténységet az ész segítségével, hiszen a hit az ész fölött áll – az isteni kegyelem hatékony működése az emberi „szívben” –, Kolakowski szerint az következik, hogy Pascal nem tudta megoldani azt a problémát, miként tudja átadni az ember hitbéli bizonyosságát másoknak. Ha a hit kizárólag a „szív” ügye, akkor nem kommunikálható, nem tanítható, nem is intézményesíthető. A mélyen hívő filozófus nem biztathatta olvasóit arra, hogy – mint a dogmák és az erkölcsi előírások esetében – a hitük dolgaiban is az egyházra hagyatkozzanak. Ezáltal, noha nem akart, mégis szembefordult az egyház intézményével; a szekularizálódó világban a fennmaradásért küzdő egyház viszont a Pascal és a janzenisták által képviselt Szent Ágoston-i örökséggel számolt le, és ezt a drámai konfliktust bemutatva megoszlik a szerző rokonszenve. Bár Kolakowski műve végén arra a következtetésre jut, hogy Pascal hite a boldogtalan emberek hite volt, az általa vizsgált fontos kérdések azonban nem zárulnak le, és így a további vizsgálódás végett Pascalhoz és a Bibliához fordítja az olvasót. (Leszek Kolakowski: Isten nem adósunk semmivel. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. Ára: 2200 forint)