Jelet hagyni

Utólag, egy-egy életmű kényszerű nyugvópontra érkezésével pontosabban látni, hogy benne mi szólt csak korának, s mi tehet szert azon túli érvényre. Kellemetlen tradíció, hogy nálunk többnyire a halott költő-író kezd el igazán élni. Nagy Lászlóhoz kegyesebb volt a sors. Költészetét élete utolsó évtizedében – de 1978-as halálát követően is jó néhány évig – szinte kultikus tisztelet övezte. Aztán a nyolcvanas évek végén pálcát tört felette, magabízón újra döntött életműve megítélése felől. Modernséggel ötvözött népies, a politika ingoványától tartózkodó költészetének vershangját utókora csaknem feledni kezdte.A Nap Kiadó In Memoriam sorozatának kötete a 75 éve született Nagy Lászlót idézi meg Görömbei András szerkesztő jóvoltából. Tanulmányok, hosszabb-rövidebb alkalmi írások és kritikák, testvéri-baráti visszaemlékezések sorakoznak egymás után. Az optika folyamatosan változó, a befogott kép csaknem mozdulatlan. De e moccanatlanság oka nem az a szerkesztői szándék, hogy valami ideális – tehát nem egészen hiteles – képet körvonalazzon a mintegy két évtizede elhunyt költőről. Éppen a szerkesztői gondosság és pontosság eredményeként állhat elénk Nagy László emberi állandója. Mert a kötet erre fokuszál: az emberre, elsősorban is a benne megnyilatkozó költőre, tanulmányíróra, kritikusra, de közelünkbe hozza a grafikus illusztrátort, a dédapától örökölt sokoldalúságban kedvét lelő ezermestert, barátot és kortársat is. Az értelmező, értékelő írások rendjébe pedig versek szervesülnek: feléje történő költői odafordulások, szépirodalmi megnyilatkozások tanúskodnak az életmű útjáról, köztük néhány ihlető Nagy László-verssel. Mindezek olyan szinopszisra nyitnak rálátást, amelyben feltárulhat a tulajdonképpen mindig is elszigetelten jelen lévő, költői univerzumában „raboskodó” individuum: a korábban csak alkotásaiból ismert másik ember, az alkotó. A szó tényleges és jelképes értelmében egyaránt mondhatnánk, hogy a túlsó partra tekinthetünk: önazonosságra versben, képben, akár egy remekbe szabott derékszíjban is.Mert a Nagy László által teremtett világban nem csupán a költő-műfordító, alkalmi próza- és tanulmányíró műveit kell számon tartanunk, hiszen a Lázár Ervinnek készített, a szíjgyártómesterekével vetekedő derékszíj éppúgy beletartozik, mint az öccsének, a gyermek Ágh Istvánnak télire varrt cipő. Mindez nem szervetlen része a költő munkájának. Hiszen ki tudhatná megmondani, hogy miből és mikor, milyen konstellációban születik a vers? Nagy László naplóbejegyzései tanúsítják, mennyire együtt élt környezetével, mindennapi tevékenységével. Csak a „libánusfa” sebében az ember profilját, az embertörténelmet fel nem lelő találhatja furcsának, hogy Nagy Lászlóban a költő a sokféle kézművesmesterség tudójával együtt teljes. Verse ugyan nem szorul mankóra, a maga lábán is fölénk tornyosul. A sokféle apró foglalatosság pedig egy-egy ajtó, világra nyíló ablak, pihentető szék, hogy általuk is a vershez jusson el művelője. Mind az asztalon heverő, kezdetben üres, majd a verssé szerződő szavakkal megtelő papírlapra tárul.Közbül a valódi mesteremberek szenvedélye és szenvedése, az élmény- és gondolatközvetítő pontosság igézete; a hangszerkészítő magánya, aki a benne rejlő zenét tárgyiasítja, hogy hangszere maga is komor melódiájának világgá zengetője legyen.Az emlékezetben halálán is túl élő barát, „a kerub Kondor” szavai közös birtokot kerítenek be. Nevezhetjük programnak, ars poeticának, de sallangmentesebb művészi feladatként megjelölni: „Jelet hagyni, hogy voltunk és elbukunk!” Nagy László tündöklőbben a szó művésze; meghallotta a múlt üzeneteit, s általuk üzent a jövőnek. Az ember nemcsak kultúráját, az ősök sokadízigleni napi gyakorlatát, ünnepeit méri a múltban, de általa, benne magát is: életét a jelenbe növeszti, s a maga keltette árnyékban látja a jövőt: az ösztöneiben mindig „Káin csillaga alatt” létező Föld emberét.(In memoriam Nagy László. Havon delelő szivárvány. Nap Kiadó, Budapest, 2000. Ára: 1950 forint)