Jól történt, ami történt

Egy hónappal ezelőtt töltötte bea hatvanötödik életévét.Arca és alakja szintemindnyájunkban elevenen él,ami nem csoda, hiszen többmint száz játék-, számtalantévéfilmje és színpadi alakításamiatt közel fél évszázadafigyelünk rá.Fiatalokat megszégyenítő munkabírással játszik Szolnokon és a fővárosban, kéthetente egyszer pedig a közszolgálati tévében beszélget... Ugye, kicsit ismerős? Törőcsik Marival mesterekről, sikerekről, bukásokról, a családról és a karácsonyról beszélgettünk, meg a szerencséről, amely – anélkül, hogy az eredmények mögötti munkáról elfeledkeznénk –, úgy tűnik, szinte egyetlen pillanatra sem hagyta el.– Ezt a pályát szerencse nékül nem is lehet csinálni – mondja a művésznő. – Vannak emberek, akiknek minden adottságuk megvan ahhoz, hogy kiváló színészekké váljanak, de mert soha nincs szerencséjük, ez nem történik meg. El is szoktam mindig mondani – anélkül, hogy kisebbíteni szeretném az érdemeimet, hiszen rengeteg energia, türelem, munka és fegyelem van a sikerek mögött –, hogy az én pályám telis-tele volt szerencsével. Persze mindenki életében van legalább tíz olyan esemény, ami szétroncsolhatja a pályáját, amikor hiába a legnagyobb szerencse... És ilyenkor fel kell állni.– Ez alkat kérdése...– Ilyesmi bárkivel megtörténhet. Ha az igazán nagy sztárok világát figyeljük, azt látjuk: vannak, akik képesek élni a lehetőségeikkel, a sikerrel és a szerencsével, akik emberként is csodálatos életet mondhatnak a magukénak, történjék velük akármekkora szerencsétlenség, jó vagy rossz. És vannak aztán, akik a hihetetlen tehetségükkel képtelenek jól bánni, és már egészen fiatalon szétégetik magukat. Sokszor éppen azért, mert a hírnévvel, a sikerrel nem tudnak mit kezdeni.– Manapság mintha az értékekkel sem tudnánk sokszor mit kezdeni. Mintha ötven éve még egyértelműbb lett volna a különbség értékes és értéktelen között. Megváltoztunk?– Talán igen. De ez nem csak Magyarországon van így, bár természetesen mondjuk Oroszországban még nehezebb a helyzet az elmúlt évtized hihetetlen változásai miatt, mégsem kizárólag a világ ezen részére jellemző az értékválság. Persze a volt szocialista országokban fél évszázadnyi lemaradást kell behoznunk, az embereknek még meg kell találniuk a helyüket ebben az új világrendben. Közben pedig Nyugaton is robbanásszerű a változás: minden felgyorsult az életünkben, és hihetetlen erővel diktál a pénz. Ha a színészi pályáról beszélünk, akkor a legkönnyebben mindez abban érhető tetten, hogy akinek lehetősége van tőlünk nyugatabbra dolgozni, többet keresni és jobban élni, az – természetesen – megteszi. Korábban erre nem volt lehetőségünk. Most tehát lehet nagyon sokat keresni, viszont a fiataloknak nincsen idejük arra, hogy színészként megtalálják önmagukat, hogy olyan törekvésekhez csatlakozzanak, amelyekben valóban hisznek. Erre ugyanis legalább négy-öt évet kellene az életükből, a pályájukból áldozni. Addigra pedig – könnyen lehet – kihullanának a rostán. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ma muszáj azonnal sikert aratni, enélkül ugyanis eltűnik a színész.– Azért régen is fontos volt a siker, vagy rosszul gondolom?– Egyetlen dolog miatt mégiscsak más volt: nagyon elzárt világban éltünk, és nem kellett mással foglalkoznunk, csak a munkánkkal, a színházzal. Ott éltünk, és valóban fontos volt, ami a színházakban történt. Fontos volt a közönségnek, és fontos volt nekünk, színészeknek is. A fiatalok ma már nem tudják, sőt talán elképzelhetetlen is, hogy – bár óriási szerencsém volt, amikor Fábri Zoltán Körhintájában főszerepet kaptam, és így indulhattam el a filmes pályán – amikor egyik napról a másikra szinte beröpültem a köztudatba mint Pataki Mari, akkor én még nem voltam színésznő. Elsőéves főiskolás voltam, és csak ezután tanultam meg a mesterségemet. És bár ez sem volt egyszerű, de mögöttem mesterek álltak. Olyanok, mint Gellért Endre, a főiskola akkori főtanszakvezetője, azé a főiskoláé, ahova jóformán be sem jártam, mert állandóan forgattam. Gellért Endre szólt azután Major Tamásnak, aki egyébként engem nem is ismert, hogy szerződtessen le a Nemzeti Színházba. Így lett Gellért korai halála után Major a mesterem. Mindketten tudták, hogy semmit nem tudok. Sőt amikor a Vízkeresztben el kellett játszanom Violát, Major Tamás azt mondta, nem tud velem mit kezdeni, és ugyanekkor azzal biztatott, hogy nagyon finoman érzékelek, csak nem tudom a színpadon ezt kivitelezni, kifejezni. És azt is elmondta nekem előre, amit aztán a színházi kritikákban meg is kaptam évekig, hogy „nem megyek át a rivaldán”, de hozzátette, ne törődjek ezzel, mert lesz időm megtalálni, megkeresni a saját eszközeimet. Ő akkor négy-öt évet jósolt erre, na, ebből lett egy évtized is. Mert jó tíz év múlt el, mire a szakma elfogadott, és akkor a legtöbb újságíró – tisztelet a kivételnek – még mindig elküldött a pályáról. Olyanokat írtak, hogy ne próbálkozzam tovább a színpaddal, mert az nem nekem való. De mégiscsak volt tíz évem arra, hogy megtaláljam önmagam. Ma ez lehetetlen.– És ez alatt a tíz év alatt egyszer sem gondolta: elég?!– Állandóan filmeztem, és ott sikerem volt. De ahhoz, hogy színésznő és ne filmszínésznő legyek, olyan emberek álltak mellettem, és tartották bennem a lelket, erősítették a hitemet, mint a már említett Gellért Endre, Major Tamás vagy Várkonyi Zoltán, Mészáros Ági, Básti Lajos, Kálmán Gyuri, akik azt mondták: ne add fel, te jó vagy, neked ezt csinálnod kell! Azután jött Konszkij a Művész Színházból, mert Major Tamás meghívta, és mert látott a Vasvirágban, és megcsinálta velem a Tányát, amelyben már el is fogadtak – de ehhez ő nevelt föl. Hát ilyen emberek hittek bennem, és ez adott hitet nekem is.– Talán megláttak valamit, amit nem akartak veszni hagyni.– Biztosan, csakhogy erre gondolok, amikor azt mondom, ma erre nincs idő. Lehet a fiatal színész bármilyen tehetséges, erre nincs ideje, lehetősége. Ma szinte azonnal meg kell találnia a kényes egyensúlyt, hogy népszerűvé is váljon, illetve hogy minőséget hozzon létre. Azelőtt voltak tévéjátékok, amelyek országos ismertséget hoztak, de ma már nincsenek. A televízióra ennek ellenére a színésznek a népszerűséghez szüksége van. Sorolhatnám a példákat. Itt van mindjárt Alföldi Róbert, aki megcsinálja a mániáit, rendez színházban, olyan dolgok mellé áll, amelyekben hisz vagy amelyek érdeklik, és műsort vezet az egyik tévécsatornán reggelente. De nagyon nehéz megtalálni ezt a fajta egyensúlyt: nagyon kényes, mert nagyon könnyen elmozdulhatunk a populáris, az értéktelen – a pénz felé.– Önt is megérintik ezek, amikor tévéműsort vezet?– Én már nagyon öreg vagyok ehhez. Nem vagyok riporter, és szórakoztatni sem akarok. Nem teszek mást, mint megpróbálok olyan emberekkel fél órát beszélgetni, akik valamiért érdekelnek. Beszélgetek és figyelek rájuk. Ami ma már annyira ritka, épp ezért úgy gondolok erre a műsorra, mint egy lehetőségre, amely szerencsére megadatott nekem. Olyan emberekkel beszélgethetek, akiket szeretek és ismerek, és furcsa módon olyan dolgok is kiderülnek sokszor, amiket gyakran tíz-húsz éves ismeretség ellenére még nem tudtam róluk. A műsor – miközben feltételezem, hogy a nézettsége nem vetekszik mondjuk a Dáridóéval, bár a közszolgálati televíziónak, azt hiszem, ez nem is feladata – kapcsán előfordul, hogy megállítanak az utcán, felhívnak telefonon, levelet írnak, ami jólesik, de tudom: az embereknek csak egy rétegét érdeklik az ilyesfajta beszélgetések.– A fiatalokkal is könnyen megtalálja a hangot?– Általában, hiszen aktívan játszom, mindig van mellettem egy-két fiatal. Akiket megszeretek, és úgy érzem, kíváncsiak a véleményemre, azoknak – kizárólag munka közben – segítek. Igaz, eddig még csak olyanokkal találkoztam, akik ezt igényelték.– A fiatal rendezőkkel ugyanilyen „egyszerű” a helyzete?– Életem egyik nagy szépsége, hogy soha nem kellett megtapasztalnom, hogy nem kellek, és ez nagyon nagy dolog. Általában azt is tapasztaltam, hogy az általam legjobbnak tartott minőségű embereknek is kellek. A filmes pályafutásomat tekintve a kor legjobb filmjeiben játszhattam, és – szerencsémre – az úgynevezett „sematikus évek” után, amikor a filmgyártásunk fellendült. A Körhintát követően megcsináltam a Külvárosi legendát, a Vasvirágot, az Édes Annát, majd felfedezett magának Jancsó Miklós a Csend és kiáltásban. Azután újabb generációval kezdtem dolgozni, akkor csináltam a Szerelmet Makk Károllyal. Majd megismerkedtem későbbi férjemmel, Maár Gyulával, aki nekem írt filmeket, ilyen volt a Déryné, hol van?, amelyért életem legnagyobb filmes kitüntetését, a cannes-i Aranypálmát vehettem át. Végül pedig felfedeztek maguknak a „fiatalok” is. Megcsináltam például három vizsgafilmet, valóban szerelemből: Xantus Jánosét, Janisch Attiláét Fábri kérésére, illetve Kamondi Zoltánét Makk kérésére. Később dolgoztam Janischsal a Hosszú alkonyban.– Más ma a „fiatalokkal” dolgozni, mint a tapasztaltabb, „öreg” rendezőkkel?– A munka minősége és milyensége független attól, hogy fiatal vagy öreg, tapasztalt vagy kevésbé tapasztalt rendezővel dolgozik-e az ember. Az egyetlen, ami lényeges: a tehetség. És ezek a fiatalok tehetségesek. Számomra mindig az volt a fontos, hogy kivel, kikkel dolgozom, és csak azután érdekel, mit is kell csinálnom.– Több mint száz filmmel a háta mögött soha nem érez késztetést, hogy beleszóljon a rendező munkájába?– Egyáltalán nem, soha. Egyébként ez sem attól függ, hogy valaki fiatal vagy öreg, hanem hogy mekkora a tehetsége. Mert ha az ember tehetségtelen, akkor nem rendező, hanem csak rendezőnek hívják. Ilyenkor a színész persze próbálkozik. Amikor az ember igazi rendezőhöz kerül, az egészen más. Az igazi rendező megmondja, mit csináljak, és – úgy szoktam mondani – akkor fénylik föl a színész tehetsége igazán, ha jó kezekbe kerül, ha jól sáfárkodnak az eszközeivel. Amikor nemcsak öncélúan használja azokat, mert olyankor lesz modoros a játék, hanem amikor a rendező látja előre, amit akar, az egészet, és pontosan tudja, hogy az eszközeimből mit hogyan kell használnia.– Van kiemelkedően jó vagy rossz forgatási, rendezői élménye?– Olyan, hogy „leg”, sosincs. Vannak természetesen rendezők, akik meghatározták a pályámat. Épp nemrég gondolkoztam el, hogy a színészek legtöbbjének egyetlen meghatározó rendezője van az életében. Nekem több is volt. A már említetteken kívül mondhatom még Iglódit, Pethes Györgyöt, Ljubimovot, Vasziljevet, Taubot, akivel már idősödve találkoztam a Száz év magányban, aztán Zsámbéki Gábor, és meghatározó a mai napig Schwajda György, aki írt nekem, szerepeket keresett, rendezett. A filmes pályámon Fábrin kívül dolgozhattam Máriássy Félixszel, Herskó Jánossal, Révész Gyurival meg azokkal, akikről már beszéltem.– Van felejthetetlen élménye?– Van, de azt nem mondom el, mert nem szeretném megbántani a rendezőt. Olyannyira szörnyű volt, hogy csak azért imádkoztam, nehogy bemutassák a filmet, de sajnos bemutatták. Borzalmas volt. Életemben talán akkor voltam a legrosszabb. Óhatatlanul vannak persze gyönge munkáim mind színpadon, mind filmen. Igyekszik az ember jót adni, de hát nem mindig sikerül...– Előfordult ilyenkor, hogy nagyon rosszkedvű, esetleg depressziós lett a történtek miatt?– Valószínűleg, mert állandóan dolgoztam, nem volt időm szomorkodni, depresszióba esni. A legnagyobb bukásokból is gyorsan fel kellett állnom. Még azokból is, amelyekről tudtam, a pályám jelentős állomásai. Ilyen volt például A vágóhidak Szent Johannája, amelyben hihetetlenül nagyot buktam. Akkor fura módon a közönség segített át a kudarcon, meg persze a kollégák szeretete. Egyetlen kritikus kivételével ugyanis minden újságíró megírta, hogy Johannát csak valódi személyiség játszhatja el, én pedig nem vagyok az. A régi Nemzetiben játszottuk, amely hatalmas színház volt, és előfordult, hogy negyven-hatvan néző ült csak a nézőtéren. Mellettem olyan színészek léptek színre, mint Básti Lajos, Agárdy Gábor, és olyan csodálatosan játszották végig az előadásokat, hogy végül mindig vastapsot kaptunk. Nagy dolog, ha az embert ennyire támogatják, amikor egy Básti Lajos szívvel-lélekkel játszik mellettem, és azt mondja: Mariska, ne csüggedjen! Egyetlen ilyen gesztus valakitől, aki igazán számít, képes ellensúlyozni számtalan negatív kritikát.– Szinte közhely, mennyire fontos az életben, főként a nehéz időszakok idején a biztos családi háttér. Önnek ez a „menedéke” erőt adott?– Gazdagon éltem, és nem csupán mint színész. A gyermekkorom – és ezt most, ahogy öregszem, érzem csak igazán – pedig meghatározó, fényes és gyönyörű volt. Csodálatos szülőkkel és csodálatos testvérekkel. Egykori férjeimmel a mai napig nagyon jó barátságban vagyunk. Azután találkoztam Maár Gyulával, aki a két gyermekem apja, és a legjobb barátom. Mert a szerelmeken és a szenvedélyeken túl létezik valami, ami végül az embernek a legtöbbet adja: amikor valakivel azonosan látunk, gondolkodunk, érzünk.– A karácsonyok hogyan telnek, van ideje készülődni és igazán megélni az ünnepet?– Amióta gyermekeim vannak, sikerült mindig úgy alakítanom a színházi életemet, hogy karácsonykor soha ne kelljen játszanom. Így minden karácsonyt és szilvesztert a családommal együtt töltöttünk a vidéki házunkban, és ez nagyon-nagyon szép volt. Azelőtt pedig, mivel akkora a családunk, hogy az őrület, mindig ott jöttünk össze, ahol éppen a legkisebb gyerek volt. Mára a lányom és a fiam felnőtt, az egyik Londonban, a másik Saigonban él. Mióta ők külföldön vannak, a karácsonyt édesanyámmal szoktuk tölteni.– Van legkedvesebb karácsonyi emléke?– Talán amikor a gyerekek hatévesek voltak. Annak az évnek a novemberében hoztuk haza Son fiamat Vietnamból, és Velemben karácsonyoztunk. A lányom még csak magyarul, a fiam pedig vietnamiul tudott. Mégis hihetetlenül jól megértették egymást, és akkor éreztem meg igazán, hogy milyen jól történt minden, ami történt.– Mi az, amire nagyon vágyik még az életében?– Akár olyan nagy dolgokat is kívánhatnék, hogy ne legyen annyi szenvedés és nyomor. Mégis egyetlen dolog van, amit igazán szeretnék: hogy a két gyermekem olyan boldog legyen, amilyen emberileg csak elképzelhető. Nekem másra már nincs szükségem.