Ki viszi át értékeinket a „túlsó partra”?

Az ezeresztendős keresztény magyar állam szellemi erejét, kiemelkedő alkotásait, vívmányait bemutató kiállítást terveznek-építenek Budán, a Lövőház utcában, a Ganz-gyár egykori telephelyén, az ipartörténeti jelentőségű épületrészek újjáépítésével. A tavasszal megnyíló tárlat rendezőelvéről, építészeti elképzeléseiről már tájékoztattuk olvasóinkat. Nem szóltunk azonban a nagyközönséget várhatóan erősen foglalkoztató kérdésről: mi kerül a magyar ipartörténetet, műszaki fejlődést szemléltető tárlókba? A technikatörténet kérdéseivel a millenáris kiállítás reáltudományokkal foglalkozó nagy fejezetén belül Sipka László foglalkozik, hozzá fordulunk tehát a látnivalókkal kapcsolatos kérdésünkkel. Azokat a jelentős eredményeket kívánják bemutatni – válaszolja –, amelyek reprezentálják a magyarság műszaki leleményét. Nem műszaki múzeumot akarnak létrehozni, nem is kísérlik meg a teljesség igényével, tételesen fölvonultatni az elmúlt korok „garantáltan” magyar műszaki vívmányait. Néhány kiemelten fontos alkotó és alkotás bemutatásával szeretnék szemléltetni a magyar találékonyságot, kreativitást, ezáltal is kedvet ébresztve a mai – és holnapi – ifjú nemzedékekben, hogy az elődök nyomdokaiba lépve, hasonló nagyságrendű vállalkozásokba fogjanak. Maga a kiállítási terület, a megőrzött-átalakított Ganz-gyár Budán jó példája annak, miként lehet ipari értékeinket átmenteni s újjáteremteni a jövő évezredre. Sipka László azonban a most szerveződő-épülő millenáris kiállításnál is meszszebbre tekint, ha a fogalom: értékmentés szóba kerül.– Minden embernek, családnak, közösségnek, minden népnek, minden országnak vannak értékei. Önmagukban talán nem is nagy jelentőségű, de az adott személy vagy közösség szempontjából fontos dolgok... És egyetemes jelentőséggel bíró értékek. Megóvásuk, továbbörökítésük tulajdonosuk vagy megteremtőjük és örökösük önazonossága miatt is lényeges, de az időbeli folyamatosság érzése miatt is – mondja. – Ismeretek, eszközök, épületek, iratok, emlékek várnak arra, hogy az újabb és újabb nemzedékek feldolgozzák – saját életükben hasznosítsák –, majd továbbadják őket. Ha ez nem történik meg, elkallódnak, menthetetlenül.Mindennapjaink műszaki kísérőit is tovább kellene örökíteni, noha a fogyasztói társadalom számára ezek általában nem minősülnek értéknek.– Ámbár kedvező jelek is mutatkoznak e téren – állítja Sipka László, aki az értékmentésről szólván kinek-kinek az egyéni felelősségét, sajátos szerepét tartja a legfontosabbnak. – Akinek nagyobb a hatalma, jelentősebb a befolyása, nagyobb a felelőssége is – állítja.A rendszerváltozás után átszerveződő iparból, gazdaságból vajon sikerült-e minden értéket megmentenünk? – kérdi mintegy önmagától a technikatörténész. Mi lett a sorsa nagy hagyományú, régi gyáraink iratanyagának, rajzkészletének, berendezési tárgyainak, világkiállításokon aranyéremmel jutalmazott eszközeinek? (E „költői kérdésre” – legalább realisztikus aránypárokkal megfogalmazható válaszra várva – azt hallja a hírlapíró, alighanem sokkal több ipari emlék ment veszendőbe a lázas átalakulás során, mint amennyit sikerült megmenteni a jövőnek.)– Nemcsak jogalkotás és jogalkalmazás kérdése – mondja Sipka László –, hogy milyen készségesnek mutatkozik az ezredfordulós magyar társadalom (egyénenként és közösségként) értékeinek átmentésében, továbbörökítésében, hanem a pozitív magatartásmintáké is.És sorolni kezdi az általa ismert és nagyra becsült önkéntes értékmentőket. Balázs Dénes geográfust említi elsőként, aki nem tudta elviselni, hogy a magyar földrajztudósok hagyatéka miként kallódik, és szívós munkával, óriási szervezőkészséggel létrehozta Érden a Magyar Földrajzi Múzeumot. Csupor Zoltán Mihály tordasi plébános a másik példa, ő pedig a nagy utazó és nyelvész, Sajnovics János életével kapcsolatos összes dokumentumot szedte össze. Térképészeti, művelődéstörténeti „leleteit” Gödöllőn őrzik. A kőbányai Steer János a kerületének és az országnak a közlekedésére vonatkozó dokumentumokat gyűjtötte öszsze. Kovács Győző a hazai számítástechnika tárgyi emlékeinek a megőrzésére vállalkozott. Hajdú Ráfis János – felesége segítségével – Mezőkövesden mezőgazdasági géptörténeti kiállítást hozott létre a saját portáján. Ők egyébként azt is példázzák, hogy nem kell mindent a fővárosban fölhalmozni, a helyi értékeknek saját körükben kell maradniok. Saját értékeikkel büszkélkedjenek a vidéki települések! Sipka László „példatárában” – természetesen – nem csupán múlt idejű vagy a folyamatos múltból előkerülő történetek szerepelnek. A magyar elmét, a magyar sikert szemléltető millenáris kiállítás hírére érkező küldemények arról tanúskodnak – mondja –, hogy a tavasszal megnyíló tárlatnak már a terve is „lendületbe hozta” az embereket. Volt például, aki a Kossuth-díjjal is jutalmazott forgattyús tengely gyártásának a szabadalmi leírásával kopogtatott be hozzájuk, amely önmagában is szép „ajándék” a kiállítástervezőknek. Sipka László azonban a szakmai hagyományok továbbélésének és továbbépítésének a „tanúsítványát” is látja abban, hogy a forgattyús tengelyt a győri Vagongyárban dolgozták ki, és most – ugyancsak Győrben az Audi cégjelzése alatt – a bütykös tengelyek edzésére azt az eljárást találták ki, amelyet – a német igazgató nyilatkozatának értelmében – a Volkswagen valamennyi gyárában alkalmazni fognak. A technikatörténész szerint nem véletlen, hogy a mai szakmai eredmények abban az ipari közegben születnek meg, ahol száz esztendőre visszatekintő hagyományokra épülhet a jelen. A 2001 tavaszán megnyíló kiállítással sem szeretnének voltaképpen többet elérni, csak átvinni a „túlsó partra”, azaz a következő évezredbe mindazt az értéket, amit eleink teremtettek. A holnapi értékteremtés reményében.