Lehettem volna kalauz

Határtalan a gyermeki fantázia, képes az álmokat is beleszőni a valóságba. A gyermek hivatást választ magának zsenge ésszel, olyat, amelyet csodál. Van, aki mozdonyvezető szeretne lenni, van, aki csak kalauz. Huszár, mint a nagyapa volt, aki nekem erről olyan sokat mesélt. „És akkor felpattantunk a lovunkra, és belevágtattunk az éjszakába!” Aztán, amikor először ültetett a sárga kanca hátára a tanyán, sírva fakadtam, mire ő is nagyon elszomorodott. Azt mondta: „Ebből a gyerekből sose lesz huszár.”Mert én nem vágtatni, hanem repülni szerettem volna. Fel, fel a magasba, szárnyak nélkül repülni, magasabban, mint a felhők, az eget ostromolni! Elszakadni a tanyavilágtól, a röfögő kondától, a hápogó kacsáktól és gágogó libáktól, az istállószagtól és a gőzölgő trágyadombtól. De ehhez igen erős szárnyak kellenek.Dacosan összeszorítottam a fogam. Majd növesztek izmos szárnyakat. Erről álmodoztam, miközben nyáron terelgettem a nagyapa teheneit, kondáit az iskolai szünidő alatt. Egyszer majd elindulok göcsörtös pásztorbotommal, álmodoztam, és Párizsig meg sem állok. Erről ábrándoztam, miután esténként lábat mostam a kút melletti dézsában. Olyan fekete volt a sarkam, hogy csak egy cserépdarabbal tudtam lesikálni. Aztán álmodoztam tovább a konyhai ágyon, amelyet subával takartak le, és tele volt bolhával. Reggel még alig virradt, de a libagágogásra már készen álltam. Tarisznyát kanyarintottam a vállamra – a nagyapa szerint falusi ember sose induljon sehová tarisznya nélkül –, s aztán neki a Szlatyinának nevezett szikes legelőnek. Hogy mi volt a tarisznyában?A kissé már száraz házi kenyéren kívül egy darabka kolbász, hagyma, egy félliteres üvegben víz és a francia szótáram. És persze az elmaradhatatlan könyv. Akkoriban Jókait olvastam, és Ady-verseket szavaltam a teheneknek. Kerek, nagy szemükkel rám bámultak, csorgott közben a nyáluk.Ha leheveredtem a kiszáradt csatorna partjára, előkotortam a szótáramat. Fogadalmat tettem ugyanis, hogy naponta tíz új francia szót megtanulok a pásztorkodásom alatt. Nem iskolai feladatként, hanem önszorgalomból, hogy mire elérkezik számomra a nagy pillanat, addigra repülésre alkalmas szárnyaim legyenek. Megígérték, francia ösztöndíjat kaphatok. Majd a gimnázium után. És ha letöltöm a katonaságot.Tűnődtem a bámuló tehenek gyűrűjében, ugyan melyik legyen az első szó, amit megtanulok. Úgy döntöttem, a madarakkal kezdem. Az első legyen a kedvencem, a pacsirta. L’alouette. De hogy valaki meg ne vádoljon részrehajlással, megtanultam a veréb nevét is. És tudtam franciául a nyulat, a hörcsögöt, lassan minden madarat és háziállatot franciául szólíthattam volna. A Bacskó fiúnak, a kisbéresnek ilyeneket mondtam az amóniákszagú istállóban: imparfait. Pluriel.Soha semmire nem készültem olyan lelkiismeretesen azóta sem, mint arra a beígért ösztöndíjra, az volt álmaim netovábbja. Nagy kínlódással írtam egy kis üdvözlőbeszédet is, majd a kalauznak mondom el, amikor átér velem a vonat a határon. Betanultam. Többször elmondtam nyári szünidőben a legelésző teheneknek. Francia verset is szavaltam a góré mögött, a csutkásnál, ahol a tyúkok tollászkodtak. Ijedten menekültek. Ilka ángyom megpirongatott: „Felzavartad ezeket a békés tollasokat!” „Pardon!” – mondtam ekkor, és kecsesen meghajoltam.Aztán vége lett az iskolának, végigszenvedtem a jugoszláv királyi hadseregben töltött kilenc hónapot is, majd leszerelés után a mama összecsomagolta kis batyumat. Indulhattam volna. De nem indultam mégsem, mert akkor már Hitler katonáitól voltak hangosak a párizsi utcák. A tanyára mentem vissza.Azóta hatvan esztendő lepergett. A napokban az erkélyen üldögéltem világot járt 23 éves leányunokámmal. Feketerigók kapirgáltak a kerti avaron. Gondoltam, ámulatba ejtem az unokámat azzal, hogy franciául sorolom fel neki a madarak nevét. Mert így mintha nem is azok a madarak lennének.De nem sikerült. Kirepültek a fejemből. Hiába erőlködtem, már nem jutott eszembe a madarak francia neve. Csak a sasét tudtam. L’aigle. De most már mit kezdhetek ezzel? Öregkorára senkiből se válik sas. Szomorúan kell belenyugodnom: aligha tanulok meg újra repülni. Talán mégis jobb lett volna, ha gyermekkoromban a mozdonyvezetőséget vállalom, mint a többi srác.De lehettem volna kalauz is.