Lehettem volna kalauz

Illés Sándor
2000. 12. 15. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Határtalan a gyermeki fantázia, képes az álmokat is beleszőni a valóságba. A gyermek hivatást választ magának zsenge ésszel, olyat, amelyet csodál. Van, aki mozdonyvezető szeretne lenni, van, aki csak kalauz. Huszár, mint a nagyapa volt, aki nekem erről olyan sokat mesélt. „És akkor felpattantunk a lovunkra, és belevágtattunk az éjszakába!” Aztán, amikor először ültetett a sárga kanca hátára a tanyán, sírva fakadtam, mire ő is nagyon elszomorodott. Azt mondta: „Ebből a gyerekből sose lesz huszár.”Mert én nem vágtatni, hanem repülni szerettem volna. Fel, fel a magasba, szárnyak nélkül repülni, magasabban, mint a felhők, az eget ostromolni! Elszakadni a tanyavilágtól, a röfögő kondától, a hápogó kacsáktól és gágogó libáktól, az istállószagtól és a gőzölgő trágyadombtól. De ehhez igen erős szárnyak kellenek.Dacosan összeszorítottam a fogam. Majd növesztek izmos szárnyakat. Erről álmodoztam, miközben nyáron terelgettem a nagyapa teheneit, kondáit az iskolai szünidő alatt. Egyszer majd elindulok göcsörtös pásztorbotommal, álmodoztam, és Párizsig meg sem állok. Erről ábrándoztam, miután esténként lábat mostam a kút melletti dézsában. Olyan fekete volt a sarkam, hogy csak egy cserépdarabbal tudtam lesikálni. Aztán álmodoztam tovább a konyhai ágyon, amelyet subával takartak le, és tele volt bolhával. Reggel még alig virradt, de a libagágogásra már készen álltam. Tarisznyát kanyarintottam a vállamra – a nagyapa szerint falusi ember sose induljon sehová tarisznya nélkül –, s aztán neki a Szlatyinának nevezett szikes legelőnek. Hogy mi volt a tarisznyában?A kissé már száraz házi kenyéren kívül egy darabka kolbász, hagyma, egy félliteres üvegben víz és a francia szótáram. És persze az elmaradhatatlan könyv. Akkoriban Jókait olvastam, és Ady-verseket szavaltam a teheneknek. Kerek, nagy szemükkel rám bámultak, csorgott közben a nyáluk.Ha leheveredtem a kiszáradt csatorna partjára, előkotortam a szótáramat. Fogadalmat tettem ugyanis, hogy naponta tíz új francia szót megtanulok a pásztorkodásom alatt. Nem iskolai feladatként, hanem önszorgalomból, hogy mire elérkezik számomra a nagy pillanat, addigra repülésre alkalmas szárnyaim legyenek. Megígérték, francia ösztöndíjat kaphatok. Majd a gimnázium után. És ha letöltöm a katonaságot.Tűnődtem a bámuló tehenek gyűrűjében, ugyan melyik legyen az első szó, amit megtanulok. Úgy döntöttem, a madarakkal kezdem. Az első legyen a kedvencem, a pacsirta. L’alouette. De hogy valaki meg ne vádoljon részrehajlással, megtanultam a veréb nevét is. És tudtam franciául a nyulat, a hörcsögöt, lassan minden madarat és háziállatot franciául szólíthattam volna. A Bacskó fiúnak, a kisbéresnek ilyeneket mondtam az amóniákszagú istállóban: imparfait. Pluriel.Soha semmire nem készültem olyan lelkiismeretesen azóta sem, mint arra a beígért ösztöndíjra, az volt álmaim netovábbja. Nagy kínlódással írtam egy kis üdvözlőbeszédet is, majd a kalauznak mondom el, amikor átér velem a vonat a határon. Betanultam. Többször elmondtam nyári szünidőben a legelésző teheneknek. Francia verset is szavaltam a góré mögött, a csutkásnál, ahol a tyúkok tollászkodtak. Ijedten menekültek. Ilka ángyom megpirongatott: „Felzavartad ezeket a békés tollasokat!” „Pardon!” – mondtam ekkor, és kecsesen meghajoltam.Aztán vége lett az iskolának, végigszenvedtem a jugoszláv királyi hadseregben töltött kilenc hónapot is, majd leszerelés után a mama összecsomagolta kis batyumat. Indulhattam volna. De nem indultam mégsem, mert akkor már Hitler katonáitól voltak hangosak a párizsi utcák. A tanyára mentem vissza.Azóta hatvan esztendő lepergett. A napokban az erkélyen üldögéltem világot járt 23 éves leányunokámmal. Feketerigók kapirgáltak a kerti avaron. Gondoltam, ámulatba ejtem az unokámat azzal, hogy franciául sorolom fel neki a madarak nevét. Mert így mintha nem is azok a madarak lennének.De nem sikerült. Kirepültek a fejemből. Hiába erőlködtem, már nem jutott eszembe a madarak francia neve. Csak a sasét tudtam. L’aigle. De most már mit kezdhetek ezzel? Öregkorára senkiből se válik sas. Szomorúan kell belenyugodnom: aligha tanulok meg újra repülni. Talán mégis jobb lett volna, ha gyermekkoromban a mozdonyvezetőséget vállalom, mint a többi srác.De lehettem volna kalauz is.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.