Leonardo titkos alagútja

Királyok völgye, „Franciaország kertje”, több ezer év francia történelmének foglalata, Rabelais, Ronsard, Descartes, Vigny szülőföldje, Balzac kedvelt tartózkodási helye, Leonardo da Vinci háromévi munkálkodásának és halálának színtere, a legtisztább francia nyelv őrzője, a francia reneszánsz bölcsője – hirdetik vendégcsalogatóként a számtalan kulturális és gasztronómiai élvezetet kínáló Touraine megyéről. Ez a táj a Magyarországról Franciaországba áramló turistaforgalom egyik fő célpontja is. De nem árt a lassúság gyönyöreire figyelmeztetnünk! Rohanvást aligha látjuk meg ennek a vidéknek a varázsát, mesébe illő házikóit, különleges növényeit, a tufába vájt barlangokat, a hajdani kőbányákat, ahol selyemhernyót is tenyésztettek, ma pedig a borfeldolgozás és -tárolás fontos helyszínei.Utunk a francia idegenforgalmi hivatal jóvoltából először a Cher folyón hídként átívelő, hajdani erődített malomra épült Chenonceau-ba vezet, amely művészettörténeti értékein túl szép és okos asszonyoknak is köszönheti hírnevét. Lakott itt II. Henrik király kedvese, Diane de Poitiers és a királyné, Medici Katalin, akinek sikerült elűznie vetélytársát, majd egy évszázadnyi szünet után egy Claude Dupin nevű főadóbérlő. Az ő felesége fogadta Chenonceau falai között Rousseaut-t, Voltaire-t, Buffont, Montesquieu-t.Amboise-ban, a kastélyparkban álló Szent Hubertus-kápolnában helyezték el Leonardo da Vinci földi maradványait. Kevesen ismerik viszont az innen néhány száz méterre lévő cloux-i kastélyt, a Clos de Lucé-t. A terület valaha királyi birtok volt, I. Ferenc 1516-ban ide hívta meg Leonardo da Vincit, neki ajándékozta a kastélyt, évi hétszáz aranyecu járadékban részesítette, és fizette összes kísérlete költségeit. De titkos alagutat kellett készíttetnie az amboise-i kastélytól a Clos de Lucé-ig, mert az udvarban nem nézték jó szemmel, hogy a király egy művészt részesít ily nagy kegyben. Leonardo da Vinci ide hozta három legkedvesebb képét: a Szent Annát, a Keresztelő Szent Jánost, valamint a Mona Lisát. Három nyugodt évet tölthetett e házban, és itt halt meg 1519 májusában. Tudományos munkálkodásának főbb állomásait negyven találmányának kiállított makettje jelzi. A mai tulajdonos Saint Bris család emlékmúzeumnak rendezte be a kastélyt, és európai programot dolgozott ki arra, hogyan lehetne még élőbbé tenni azt a helyet, ahol a korát négyszáz évvel megelőző művész-feltaláló töltötte élete utolsó éveit.Langeais-t, amely ma a Francia Akadémia tulajdona, is kevesen ismerik, pedig Balzac megörökítette egyik regényében. A XV. század végén épült királyi erődítménynek. Később itt kötött házasságot titokban a gyereklány Anne de Bretagne és a fiatal francia király, VIII. Károly, Amboise egyik ura. Az ősi kastélyban ma párját ritkító bútor- és XV–XVI. századi falikárpitgyűjteményt látunk. A Tours-tól tizenöt kilométernyire lévő Villandry a reneszánsz kertművészet iskolapéldája.Tours vallásháborúk szaggatta katedrálisának szentélyében az épen maradt eredeti üvegablakok a köpenyét egy koldussal megosztó Szent Márton legendáját regélik el (az üvegablakok mindig lentről fölfelé, balról jobbra „olvasandók”). Óvárosból itt kettő van, szűk utcáikban több évszázad építészetének remekei. Csönd és nyugalom honol, mintha Tours fittyet hányna a karácsony ünnepével olyannyira ellenkező őrületnek. Dideregve húzódunk be egy barátságos étterembe, ahonnan kisvártatva „megszöktet” az Amitiés Touraine-Hongrie nevű egyesületet létrehozó Teleki Judit, azaz Madame Judith de Gérando-Charpentier, aki egyszemélyes magyar országimázsközpontként dolgozik évek óta Saint Pierre des Corps-ban, amely TGV-állomásának köszönhetően ugrásnyi közelségbe került Párizstól. A kis vasutasházban, amely valaha férje szolgálati lakása volt, a Teleki és a Brunszvik családból megmaradt doboznyi kincs: néhány szép fotó és ritka könyv. Judit asszony nem ér rá unatkozni: készül a magyar kultúrát bemutató 2001. évre.Az otthonról elküldött faxra reagálva Amboise-ban felhív Bernard Faivre d’Arcier, a magyar kultúra franciaországi évének nemrég kinevezett biztosa. Megbeszéljük, hogy Budapesten találkozunk. Ez a négydiplomás, halk szavú férfi ismeri Magyarországot, és dolgozott szinte minden fontos kulturális területen. Részt vett a francia filmtámogatási rendszer kidolgozásában. Volt kultúráért felelős tanácsos Laurent Fabius miniszterelnök kabinetjében 1984-től, a La Sept európai kulturális televízió igazgatóságának az elnöke 1986-ban, nemzetközi kulturális tanácsadó, majd 1992-től ismét az avignoni színházi fesztivál és a francia színházi intézet igazgatója.Másnap egyórás utazás a TGV-vel. Másodpercre pontosan futunk be Párizsba. Az École Militaire és az Invalidusok közelében lakunk, egy békés sugárúton lévő kis szállodában. Az ablakon benéz a szikrázó Eiffel-torony. Akár egy hatalmas csillagszóró. Kiderül, hogy az ezredforduló tiszteletére különleges díszkivilágítást kapott. A szokottnál is fényesebben tündököl Párizs öszszes nagy sugárútja, tere is, ahol a szokásosnál is nagyobb tömeg hullámzik. Két kiállítást iktatunk a programba. A február végétől bezáró Petit Palais-ban a kínai kulturális év tiszteletére rendeztek reprezentatív kiállítást A császárok dicsősége címmel, a Kr. e. II. és első évezred korából származó leletekből. A lesötétített termekben az utóbbi évtizedekben végzett ásatások során előkerülő bronz-, nemesfém és agyagtárgyak, ötvösremekek sorakoznak, és itt van mutatóba néhány szobor az „agyaghadseregből”. A francia főváros modern művészeti múzeuma az úgynevezett „első párizsi iskola” képviselőinek műveiből rendezett tárlattal zárja az évet: 82 művész 220 műve sorakozik a falakon és a tárlókban. Az École de Paris 1904–1929 című kiállítás időrendben, hat tematikus csoportba rendezve vonultatja fel azokat az 1904 és 1929 között Párizsba külföldről érkező festőket, szobrászokat és fotográfusokat, akik a század eleji Párizs adta lehetőségeket kihasználva teremtettek újító, heves vitákat kiváltó művészetet. A tárlat Picassóval kezdődik, és Soutine-nal, illetve kelet-közép-európai társaival fejeződik be. A tárlaton most külön csoportban sorakoznak a Párizst új szemmel néző és látó fotográfusok: Abbott, Bing, Brassaï, Hoyningen-Huene, Kertész, Krull, Lotar, Man Ray, Outerbridge művei. Man Ray fotóiból nemrégiben láthattunk válogatást a budapesti Francia Intézetben. Brassaï teljes életművének keresztmetszetével pedig most ismerkedhetünk a budavári Ludwig Múzeumban.Hogy az idei párizsi őszi fesztivál színházi kínálatába is belekóstolhassak, abban Erdős Tamás, a Théâtre de la Ville nélkülözhetetlen munkatársa segít. Elvisz Peter Brook párizsi színházába, a Bouffes du Nord-ba. Áttöri a kinn rekedtek bánatos sorát, és máris kezemben a jegy. Néhány hete játsszák itt a Brook által rendezett Hamletet. (A fesztivál műsorán még egy Hamlet szerepel, azt a német Peter Zadek rendezte, Hamlet szerepét nő: Angela Winkler játssza.) Leültetnek egy párnára. Minden talpalatnyi hely foglalt. A nézők előtt egyetlen narancsszínű szőnyeg. Rajta három párna és két kerekeken guruló kis zsámoly. Ez minden „díszlet”. Megszólal Shakespeare szövege, mondatról mondatra – angolul. És megtörténik a csoda. A kimondott szó csodája. Amikor minden szótag új értelmet kap. Amikor a darab látványos akciók nélkül, szinte magától áll össze belőlük „egyetlen nagy mozaikká”. A színészgárda nemzetközi: az afrikai Adrian Lester játssza Hamletet – érdemes megtanulni a nevét! –; az ugyancsak színes bőrű Jeffrey Kissoon Claudiust és a megholt király szellemét; az indiai Shantala Shivalingappa Ophéliát; az angol Scott Handy Horatiót; Natasha Parry Gertrudot; Bruce Myers Poloniust és a sírásót. Elhangzik az utolsó mondat, és sűrű, hosszan tartó csönd telepszik a teremre. Azután kirobban a taps. Kívánunk mindenkinek ilyen élményt!