Megújult az otthonosság festőjének háza

Róma-villa. Bádogbuzogányos kastély. Ki így nevezte, ki úgy. Aki be se tette a lábát a Kaposvárt övező dombok egyikén emelkedő élénksárga épületbe meg a hatalmas parkba, az is ismeri szobáit, berendezési tárgyait, évszázados fáit. Lakóit, vedégeit is. Tulajdonosa, Rippl-Rónai József, aki egyszerűen és egyenesen fogalmazta meg ars poeticáját („azt festem, amit látok, és úgy festem meg, ahogy látom”), úgyszólván minden szögletét megörökítette festményein. Az otthonkultuszt teremtő művész, akinek egyik legfontosabb „kompozíciója” a maga köré varázsolt, színes vidéki birtok volt, ily módon igencsak megkönnyítette utódainak, közvetlen és közvetett örököseinek a dolgát, amikor egykori, kedves tulajdonában emlékmúzeumot kívántak létesíteni, még a 70-es években. Nem kellett egyebet tenniök sem nekik, sem a millenniumra készülő, mai muzeológusoknak, művészettörténészeknek, akik a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, Somogy megye önkormányzatának, valamint a patikussegéd Rippl-Rónaira is emlékező Hungaropharmának a támogatásával újították fel az épületet és környezetét, csak a festmények útmutatása szerint dolgozni. Munkájukat régen is és voltaképpen most is segítette a két nevelt fiú, Martyn Ferenc festőművész és dr. Martyn Róbert orvos. A „kolléga”, kinek képességeit igen korán felfedezte és ápolgatta az árvaságra jutott kis rokonokat házába fogadó Rippl-Rónai József, festői emlékeivel, a környék híres orvosaként emlegetett Róbert pedig szinte az egész életével. Ő lakta, őrizte s védte a házat berendezési tárgyaival együtt szinte halála pillanatáig. Még megérte a legutóbbi, az ezredfordulós felújítást, jelentős szellemi s morális támogatást nyújtva a Róma-villa jelenlegi „felvigyázójának”, a kaposvári illetőségű, képzőművész-muzeológus Horváth Jánosnak. Az ő áldozatos munkájuknak, lelkesedésüknek is köszönhető, hogy mire Európa-szerte föllobbant az érdeklődés a XX. század egyik legeredetibb magyar festője iránt – köszönhetően a gyűjteményes kiállításnak, amelyet először Budapesten láthatott a nagyközönség, majd több nyugati nagyvárosban hirdette Rippl-Rónai európaian magyar eredetiségét –, méltó formát kapott a ház, hol a mester életének legidillibb hat-hét esztendejét töltötte.Horváth János vezeti a hírlapírót a Róma-villa látnivalói közt. Ő mesél a legelső tulajdonosról, az ugyancsak Kaposváron született és oda a nagyvilágból mindig visszavágyó Gundy Györgyről, aki énekes színészként utazta be hajdan a Monarchiát, meg arról az erős akaratról, amely a francia földről hazatért Rippl-Rónaiban munkálkodott, hogy művészi győzelmét birtokra, jószágra váltva tanúsítsa ország-világ előtt. Horváth János állítja azt is, hogy a „gazda” bárhol felállíthatta festőállványát, „mert amint a lakásbelsők intimitását fölfedezte, parkjának meghitt varázsa kezdte foglalkoztatni. A szabadban volt az igazi műterme, de ha a rossz időjárás elűzte, a vincellérház népi építésű, nehéz mennyezetgerendázatú szobájába vonult festeni.” Kitűnően szemlélteti, miként „költöztek” a skarlátvörös zsálya, a piros muskátli, a krómsárga cinnia színei a festményekre. Majd arról beszél, miként lett Rippl-Rónai otthona olyan szentély, amely ma is hitelesen ábrázolja a századforduló utáni, utolsó békeévek életstílusát, és szinte kézzelfoghatóvá teszi azt a szellemi légkört, amelyben egy Ady Endre is nyugalomra lelt (1909-ben látogatta meg Rippl-Rónait a Róma-villában), egy Medgyessy Ferenc is ihletet kapott (szobrai a parkban állnak ma is). A bécsi zongorán Grieg-, Chopin- és Liszt-műveket játszottak, mulatni cigányzenére szoktak – tanúsítják a dokumentumok. A kordét Tatár névre hallgató szamár húzta, a ház előtt Jankó, a páva rikoltozott. Bent, az asztalon a Nyugat legfrissebb száma feküdt meg a Nouvelle Revue Française, a Mercure de France, a polcon magyar írók művei, Babits, Kosztolányi, Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő új kötetei. A karácsonyfa alá fagyöngy került, francia szokás szerint.Így éltünk Pannóniában – hirdeti a kaposvári Róma-villa egyre növekvő számú látogatójának a régen volt legendát, amelyet a szülőföldjét mindennél – Párizs fényeinél, Gauguin elismeréseinél is – többre tartó művész hagyott örökül honfitársainak, a racionalizált-globalizált ezredforduló polgárainak. Meleg színekkel, meleg szeretettel.