Múzeum a családi házban

A falut, a vidéket hozta el Laki Károly Budapestre,a XVI. kerületi,kurta kis Kalitkautcába. A majdnem kilencvenéves ház homlokzatánkalotaszegimotívumok,a gazdagon burjánzó kertben szobrok, emlékoszlopa meghalt katonabajtársaknak.Idén október 23-án itt állították föl a kerület egyik ’56-os mártírja, a kivégzett Tóth Ilona szobrát. És kemence, gémeskút, fapadok és asztalok, fészer alatt a falusi munkák egykor használt eszközei, kézi szerszámok, cserepek. Elkoptatott a szó: megszállott, pedig ez illik leginkább Laki Károlyra, aki néprajzi gyűjteményt tudhat magáénak, immár hivatalosan is. Pedig akkor ő sem gondolta, hogy otthona néhány évtized múlva kincseket őriz, amikor a forradalom után a börtönben oly sokat idézte emlékezetébe a öregapját és az elsüllyedt gyermekkort. A lassan cammogó keserű napokon hosszan tűnődött, vajon hol lehet az amerikás nagyapa tajtékpipája és a nagymama pávás órája? Szabadulása után megkereste azokat a szülői házban, s magával hozta Budapestre...Laki Károly a Vas megyei Mesteriben született 1927-ben, egyedüli fiúunokájaként az amerikás öregapjának, aki a múlt század végén hat évet húzott le Detroitban, majd az ott keresett pénzével hazatért. Folyton arról mesélt, menynyire becsülték Amerikában a magyarokat – ha be is szüntették a munkásfelvételt, magyarnak azért mindig jutott állás. Ezt eleget hallotta az unoka, aki szinte kamaszként vett részt a második világháborúban, s többször is megszökött a fogságból. Később műszaki végzettséget szerzett, majd a fővárosba költözött, családot alapított. Ekkor még ő is úgy élt, mint más vidéki, aki a várost választotta, elszakadva a régi életformától.Ezután következett a forradalom, majd a börtön. Utána még inkább tudatosult benne magyarsága – idézi föl az időt, amikor gyökeret vert a lelkében a gyűjtőszenvedély. Feleségével megvásárolták a tízes években épült, félig romos, Kalitka utcai házat, és rendbe hozták. Szinte észrevétlenül foglalták el helyüket a tárgyak. Mindenütt. A konyhában és a szobákban, a folyosón és a tetőtérben, a lépcsőfordulókban és a pincében. Köcsögök, kancsók, bokályok, tulipános ládák, abroszok, szűrök, faragott székek sorakoznak a ház helyiségeiben, amerre néz a látogató, mindenütt valami szépségen akad meg a tekintete. A nagyapa bő gatyája ugyanúgy megvan, mint a nagymama pávás órája. A míves ágyat az 1920-ban menekült erdélyi földbirtokos család hozta magával, s a bútorral történetüket is Laki Károlyra hagyták. Nyolc fiuk harcolt a hazáért az első világháborúban, s hatan haza is tértek.Szenes cserépkályhák adják a meleget – minden helyiségben más –, a múlt századi „szökrönyben” zsúfolásig vannak a hímzett ruhák. A ház ura őrzi Deák Ferenc óráját, s egy fokost, amelynek gazdáját betyárságért fölakasztották. Lehetetlen felsorolni a gyűjtemény darabjait. A pincében valóságos fogadót rendezett be Laki Károly, kármentővel, lócákkal, petróleumlámpákkal, még jóféle bort is kínál benne. Háromszáz esztendős erdélyi hutaüvegből ihat, aki nem retten attól, hogy eltörné. A falakon a gyűjteményhez illő képek, az egyik, magyar gulyást ábrázoló, az 1885-ös naiv festők párizsi világkiállításán díszelgett.Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, meséli Laki Károly, midőn az ország minden szegletéből gyűjtögette a néprajzi emlékeket. A magyarságtudat terjesztése. Szokatlan és az akkori időkben különösen merész ötlettel állt elő 1973. március 14-én. Illő tisztelettel hívta meg az utcabelieket másnapra, az 1848-as forradalom 125. évfordulójára, tekintsék meg a szomszédok az ő szerény gyűjteményét. Senki nem jött el. Hogy megijedtek volna? Bár ezt Laki Károly nem kutatta, csakis így lehetett, de a család a barátaival megünnepelte a jeles napot.Később mégis híre ment a Kalitka utcai magángyűjteménynek, a hivatal akadékoskodott, házkutatások követték egymást. A múltját hányták a szemére, s tiltották a látogatók fogadását. Mégis elkezdtek Lakiékhoz szállingózni a vendégek, leginkább külföldiek. A ház gazdája sem akkor, sem azóta senkitől nem fogadott el belépődíjat. Érdekes, tűnődik el manapság is rajta a tulajdonos, különösen az orosz csoportok hatódtak meg a ház lakóin és berendezésén. A magyar falu üzenetét valamitől megértették a nyomorú szovjet valóságból érkezett szerencsésebb világjárók, mert Magyarország Nyugatnak számított az idő tájt.Végül a család a tetőtérben alakította ki lakrészét: a magánmúzeum darabjai kiszorították őket a lenti szobákból. A házaspár úgy jár-kel a magyar népművészetet reprezentáló, egykoron használt, hétköznapiként számon tartott tárgyak között, mint valamikori tulajdonosaik tehették. Természetesen. Persze valószínűleg soha nem volt egyetlen ház, lakás sem így berendezve. Laki Károlyhoz megmenekülni vándoroltak ezek a tárgyak Nagy-Magyarország szögleteiből. S otthonra is leltek nála.