Nemzetek az internacionalista világban

A történelem azt tanítja, hogy az emberek mindig közösségekben éltek, csak azokban érték el céljaikat, ott szereztek öntudatot és azonosságot, ott keletkeztek mítoszaik, ott adtak földi értelmet isteneiknek, életüknek, elmúlásuknak. A közösséget nem hívták feltétlenül nemzetnek: népnek, törzsnek, birodalomnak, szektának, bandának is nevezhették, bár minden esetben más volt a cél, a hivatás, az öntudat. Ugyanakkor az identitás azzal járt, hogy bizonyos fokú szervezettségre tettek szert, amelynek „állam”, „egyház” vagy „intézmény” a neve; mindegyik fokozat még jobban összekötötte a polgárokat, és több hálózat tervszerű találkozása – avagy véletlen kapcsolata – annyira komplexszé teszi az összességet, hogy a létesült egység már permanenciát jelent; a nemzet magára ismer, nyelvi kapcsolata új entitást hoz létre, amely túlmegy a történelmen, és kinyújtja antennáit a transzcendens felé.Számtalan példája van a nemzetépülésnek: Hódító Vilmos egyetlen csata után (1066) megalapítja Angliát; a mondai Thészeusz Athént, Romulus Rómát. Minden esetben fontos a terület, a kozmoszból kiszakított darab föld, a domináns faj, az időben való elhelyezkedés, a transzcendens hivatkozás. Konrad Lorenz úgy vélte: embernek, állatnak egyaránt fontos a területet birtokba venni, majd megvédeni a külvilág ellen. Csakhogy ember és állat nem ugyanaz: az előbbi morális lény, nemcsak a puszta területet és falkáját védi, hanem emlékeit, őseit, nyelvét, törvényeit, jövőjét is. Szüksége van a múltra ahhoz, hogy jövőjét alakítsa, és közben a folytonosságra, az idő kisajátítására. Más biológusok, az amerikai E. D. Wilson a sejtekben találja a törzs vagy faj „programját”, ami által léteznének életigenlő sejtek és rossz irányba elágazók; az előbbiek adnák meg az egész életrevalóságát, identitását. Mi azonban ragaszkodunk az állat és ember összemérhetetlenségéhez, miszerint a csorda és a nemzet egész más dolgokat céloz meg, ez utóbbi például „területét” szimbolizálja (zászló, zene, sírhant, dalok, emlékek, eredettan, legendák, nyelv, irodalom), és további szimbólumokhoz köti a múlt értelmezését és a jövő látomását.A másik oldalon ellentétes lehetőség nyílik, legalábbis elméletileg. A tagozódás helyett az emberiség létrehozhatott volna eredetileg vagy a történelmi szakaszok során egy teljes egységet, területi megkülönböztetés nélkül, olyasvalamit, amit manapság globalizmusnak vagy mondializmusnak neveznek. Miért nem jelenik meg az ember egységként, in illo tempore vagy később? Egyes filozófusok, például Bergson szerint: amennyiben az egész közösség lenne az elért vagy elérendő cél, annak arányában csökkenne a közösség iránt érzett és gyakorlott lojalitás. Eszerint a hűség csupán kisebb, körülhatároltabb közösség iránt elég erős ahhoz, hogy fenntartsuk annak védelmét, amely ilyenformán az ellenfelet is kijelöli. Ennek hiányában odatartozási érzésünk lelohad, és elkopnak a szimbólumok is, ha az egészet vetítik belső képernyőnkre. Bergson szerint szenteknek vagy hangyáknak kellene lennünk ahhoz, hogy egy egész részeinek képzeljük magunkat, amennyiben ez az egész mindent felölel.A vallástörténész Mircea Eliade is hangsúlyozza a kultúrák sokaságának abszolút szükségét, vagyis a természetes akaratot, hogy a közösség és rajta keresztül az egyén „saját isteneivel és univerzumával rendelkezzék”, hogy ezt sajátosan rendezze el, és hogy ebből olvassa ki sorsát, múltját, jövőjét, szerepét, azonosságát. Eliade írja, hogy veszélyes és értelmetlen sors vár az egyre uniformizálódó emberiségre, amennyiben elveszíti az ipari civilizáció folytán saját, nem utánozható, nem reprodukálható részleges egyéniségét. Szerinte a „Duna menti paraszt” talán az egyetlen, Nyugaton még létező emberfajta, amely összeköttetésben áll az ősi kozmosszal; a városlakó, Manhattan-szerű dobozaiban, már nem rendelkezik identitással, az összes szálat eltépte.A kérdés most nem az, vajon látni fogjuk-e az emberiség megismétlődő egyesülési kísérleteit, vagy pedig a jelen nemzetek további pluralizálódását, tartományokra, régiókra való osztódását éljük-e meg. A két tendencia haladhat párhuzamos pályán. A kérdés, vajon a jelenleg létező nemzet képes-e, felkészült-e védeni magát, térségét, a szomszéd birodalmi aspirációit, elhárítva az ajánlatokat, hogy olvadjon be nagyobb egységekbe, gyengítve a saját tulajdonságait. Kijelenthetjük azonnal, úgy látszik, a „nemzet” valahol a középúton helyezkedik el az agresszívan terjeszkedő „birodalom” és a kis terjedelmű „régió” között. Leszámítva a modern ipari és hadászati eszközöket, amelyek pusztító ereje nem a terület függvénye, ez a középméretűség ma, mint a múltban, ésszerűnek tűnik. Más szóval a dimenziók ma még „emberiek”, például a menekülő egyén képes az üldöztetés elől máshová eljutni, esetleg új életet kezdeni. Viszont egy világbirodalom esetében a határ azonos a planetáris dimenziókkal, amelyek áthághatatlanok. Ezért képzelik úgy kortársaink a világbirodalmat, hogy abban a politikai, vallási, kultúrszabadság teljes, és hogy egy ilyen „nyitott társadalom” nem lehet más, mint liberális, demokratikus, pluralista, toleráns.Ez azonban nem valószínű, főként, ha a múlt század tévelygéseit vesszük figyelembe. Semmi garanciánk nincs arra, hogy a „világbirodalom” ne lenne gazdaságilag Dzsingisz kán vagy Sztálin birodalmának utóda, hogy ideológiáját minden polgárra rákényszerítse, hogy modus operandijába ne keverjen agresszív és embertelen elemeket, törvényeket, egy „elit” által eldöntött terveket. E téren a nemzet egy jóravalóbb megoldás, mert megtörik rajta a szomszéd birodalmi akarata, lelassítja a nem kívánt fejlődést, szembe tud helyezkedni a túlcentralizált bürokráciával. Biológiailag úgyis minden egyén az emberiség tagja, de ami élhetővé teszi ezt az egyformaságot, az éppen a civilizációk sokasága, különbsége, eredetisége, nyílt kapuja az emberi alkotások felé. Elég siralmas látványt nyújt a repülőgépből, amint átrepülünk a föld nagyvárosai felett: mindenhol ugyanaz a stílus, egymás melletti vagy egymás feletti óriás dobozok; ugyanaz az utca, üzlet, áru, életstílus, öltözék, autó és utcalámpa. Miért segítsük ezt elő, miért adjunk még több uniformisba bújtatott ízlést és gondolatot a már meglévőkhöz?Ha megfigyeljük a nemzetállam fejlődését a középkor óta, észrevesszük, hogy a (centralizáló) királyi hatalom egymás után monopolizálta az igazságosztást, a pénzverést, a kiparcellázott (olaszoknak, szíreknek, zsidóknak, Hanza-városoknak) kereskedelmet, a hadsereget, a vallást (cuius regio, eius religio), a tanítást. Egyiket sem teljesen, mert létezett ellenállás, voltak nyomásgyakorló csoportok, nemesi rendek, végül polgárság. Kétséges, vajon lehetne-e ilyen hatalommegosztás a globális birodalomban. Már tapasztalhatjuk, hogyan csúsznak át ezek a kormányzási területek a világkormány hatáskörébe: közös pénz, közös jogszolgáltatás (Hágában), közös hadsereg (NATO), közös gazdaság (világvállalatok), közös kultúra a médiákon keresztül. Ami még felosztatlan maradt, arra is sor kerül.Ez a kialakuló totális rezsim – és milyen címen is támadna ellene kritika, más vélemény, ellenakció? – teljesen eltávolítaná a népet és a mindenható bürokráciát. Egyéni boldogság helyett megszületne életszükségletként a permanens odafigyelés, mint az orwelli 1984-ben hálószobánkra irányított lehallgatókészülék, amely minden mozdulatunkat regisztrálná, így irányítaná. A szuperadminisztráció mindenre kiterjedne, követve a „közakaratot”, a hivatalosan kikiáltott politika örökkévalóságát. Az úgynevezett globális érdekű állam lenne automatikusan a legfőbb jó, rajta kívül csak egy terra incognita, a sötétség, a rossz létezne. Oda menekülni sem lenne szabad, hiszen az abszolút jót (utópia) az ember nem hagyja el az abszolút roszszért (a szabadság kérdésessé vált földnyelvéért). Nevezzük az utópiát ideális államnak, örök békének, nyílt társadalomnak vagy globalizmusnak – a valóság ugyanaz lenne: a gépiesen garantált állapot, alternatíva nélküli örök szellemi dermedtség.A fentiek nem fantasztikus leírások, hanem emberi természetünkből fakadó állandó kísértések: adott egy – feltételezett – globális érdek, fokozatosan kiszámított racionális kivitelezés megfelelő és szünet nélküli propagandával megerősítve; adjunk ehhez a technológiában rejtőzködő központosított erőt; keverjük az egészbe az állandóan adagolt érzelmi világot; és ott áll előttünk a gépesített társadalom, fogoly polgárával, a gépemberrel. Első látásra ez örvendetes hír, a történelem lezárása, az örök béke. Így még intelligens egyének is meghódíthatók, akik például hivataluk magaslatáról kedvezően nyilatkoznak egy „tudományosan megalapozott társadalomról”. Nem veszik észre, hogy ilyenformán kizárják azt, ami nem tudományos: az etikát, a szépet, az érzelemvilágot, a mitikus gondolkodást, a költészetet, a hazaszeretetet, mindazt, ami az embert emberré teszi. Szemünkre vethetik: mindez létezik a nemzetállamban is! Igen ám, de mérsékelt arányban, kevesebb centralizáló hatékonysággal – és nem utolsósorban történelmi tudattal, a múlttal való összehasonlítás erejével. Mindezt a „globális megoldás” eltörölné, egyszerre megsemmisítené, kizárná tudatunkból. Mit nyerhetnénk egy hatalmasra felfújt léggömbtől?