Pásztorok, pásztorok, örvendjetek...

Gyakoriak a betlehemi témák a bécsi Dorotheum karácsonyi képárverésén, az az idén még a magyaros ihletésű festményeken is a pásztorok kerültek előtérbe. Igaz, hogy Markó András – kissé rendhagyó módon – pihenő pásztorlánykát ábrázolt a hegyekben birkákkal, tehenekkel 1888-as olajképén, ennek ellenére elkelt a decemberi aukción, mégpedig jóval előzetesen kalkulált értéksávja felett, 130 ezer schillingért adták tovább.Osztrák kortársa, Alexander von Bensa viszont annak rendje és módja szerint marcona férfiakat örökített meg a tábortűz mellett a magyar pusztán, amint fázósan burkolóznak subájukba a téli hidegben. Mintha Petőfi verssorai elevenedtek volna meg a hangulatos festményen, de az osztrák érdeklődőkben nem keltett visszhangot, így visszamaradt. Hasonló sorsra jutott másik – minket kedvelő – külföldi pályatársa, a német Otto Stotz is 1838-as vásznával, amelyen szilaj ménes vágtat a háttérben, elöl a juhász támaszkodik botjára, előtérben a kutyája (90–120 ezer schilling). A lembergi piktor – Josef Berres – már több szerencsével járt a betyársorsot a maga realitásában ábrázoló kompozíciójával, amelyen lovas pandúrok kísérik a szekeret a bilincsbe vert betyárokkal, miközben oldalt némi döbbenettel vegyes szánalommal békés juhászok bámulnak a menet után. A bonyolult lélektani állapotokat összegző olajfestményt eredetileg 40–60 ezerre tartották, de a feléről indítva, 20 ezerért értékesítették.A nemesi származású osztrák festőművész – August Xaver Karl von Pettenkofen – a magyar művészettörténetbe is beírta a nevét, hiszen rendszeresen lejárt az alföldi vásárokra, a szolnoki piacra, a pusztai parasztok közé hosszú esztendőkön át, realisztikus ”életképeihez” ihletet keresvén. Termékeny mester volt a szó legjobb értelmében, így aztán rendszeres szereplője a Dorotheum XIX. századi képaukcióinak. Most is tipikus témájával volt jelen: a falu szélén, szekérsor előtt kifogott lovak abrakolnak, a vásározó parasztok, csikósok és juhászok pedig csoportba verődve alkudoznak mint a festmény főszereplői. A kép hátlapján található kísérőcédula szerint kiállították már a magyar témájú képet San Francisco művészeti múzeumában is, a Dorotheum árverésére pedig az Emanuel Walter-gyűjteményből került, bizonyítván, hogy a pusztai jelenet nem csak mifelénk volt kedvelt a XIX. századtól napjainkig. Ezt a festmény árfekvése is tanúsíthatja, hiszen 120–140 ezer schillingre saccolták a szakértők – korábbi sikereire emlékezvén –, de most, kissé lejjebbről indítva, kereken százezerért értékesítették.A Felvidékről Ginovszky József a téli erdőben vadászó társaságot kapott ecsetvégre a XIX. század közepén. A katalógusban és az előzetes kiállításon minimum 60 ezer, maximum 80 ezer schillinget jósoltak, és a licitáláson 65 ezernél ütötték le. Erről a tájról való volt Kern Ármin is, a müncheni festőiskola jeles képviselője, aki a bajor királyi akadémián magyar professzoraitól (Benczúrtól, Liezen-Mayertől és Wagner Sándortól) szerzett mesterségbeli tudását a vásárlóközönség szalonjainak díszítésére kamatoztatta. Népies ihletésű, magyaros jelenetei mindmáig gyakoriak és keresettek az egész délnémet nyelvterületen – az osztrák, tiroli, bajor vidékeken. Bécsben most két csárdaképe aratott sikert. Az egyiken a talpalávalót húzza a cigánybanda, a legények az egyik oldalon, míg az eladósorban lévő lányok a másik sarokban várakoznak a táncra. (Ez 40–60 ezer schillinges sávjának alsó határán kelt el.) A másikon hasonló a téma: a fogadóban bőgatyás legények iddogálnak, fülükbe húzatják a nótát a cigánnyal, a háttérben a csaplárosné támaszkodik a kármentő rácsához, csak a levetett gubák, subák utalnak a kinti hidegre. A kép 70–90 ezer schillinges becsértékének alsó határán lelt új tulajdonosra.