Schröder bizakodó

Gerhard Schröder a parlament előtt kormánynyilatkozatban foglalta össze a Nizzába induló német küldöttség célját: „Az EU-t olyan helyzetbe kell hozni, hogy 2002-re alkalmas legyen új országok felvételére.” A cél elérésének feltétele: az intézmények megreformálása. A diplomaták körében egyre idegesebb a hangulat – a csúcstalálkozó előterében ugyanis árnyék borult a II. világháborút követő időszak két legendás politikusának, Charles de Gaulle-nak és Kondrad Adenauernek a megegyezésére: a francia–német barátság alkotja a kontinens egyesítésének alapkövét. A józan számokra támaszkodó erőviszonyok azonban a német egyesítéssel megváltoztak: ötvennyolcmillió francia polgárral nyolcvanmillió német áll szemben és megfelelő indokot szolgáltat Berlinnek arra, hogy a népsűrűségnek megfelelő befolyásnövekedést szorgalmazzon. A Európa Tanácsban történelmi hagyomány, hogy a döntéseket egyhangúlag kell meghozni. Minden ország – még a legkisebb is – képes tehát arra, hogy vétójával meghiúsítsa a terveket. E maradi szertartás már a jelenlegi tizenöt tagország esetében is akadályt jelent, a további bővítés pedig egyenesen káoszhoz vezetne. A németek az egyhangúság elvének a felszámolását szorgalmazzák. Az elnökválasztás előtti kortesidőszakra készülő Chirac és a miniszterelnök Jospin számára ez a megoldás súlyos imázsveszteséggel járna, azt a benyomást keltve, hogy fontos nemzeti érdekeket adtak fel. A nizzai csúcstalálkozó további buktató témái: az EU-milliárdok elosztása a strukturálisan gyenge régiók között, az egységes adópolitika kialakítása, az EU-bizottságok tisztségeinek betöltése a kis nemzetek követelésének megfelelően, hogy minden tagország szavazati joggal rendelkező komisszárt kapjon. A csúcstalálkozó résztvevőinek kompromisszumhajlandósága kemény próbatétel előtt áll. Berlin állítólag lemondana a lakosság számából levezetett szavazatfölényről, amennyiben az angol és a francia mellett a németet is elismerik az EU harmadik hivatalosnyelvének.