Segítség, nyertem!

Nemrégiben felhívott valamelyik utazási iroda – az idén már az ötödik –, hogy gratulál nekem, nyertem, hamarosan elutazhatok családostul a Rozmár-szigetekre, minden költség az övék, nekem csak annyi a dolgom, fáradjak be hozzájuk a megadott napon (mindjárt meg is adták a napot), vigyem magammal a családot, a további részletekről majd ott.Más ember ilyenkor dalra fakad, homlokon csókolja a környezetét, új koffert vásárol, biztosítást köt, meg a munkahelyén is hencegni kezd, hogy ő mennyire fontos ember, lám a szerencse is vele kezdett ki, nem a sok mamlasz tetyetutyával. Én azonban régi „győztes” vagyok, papíron már több tours büro is megutaztatott, alig van a földgolyónak olyan szöglete, ahová még ne küldtek volna el – így aztán nem fakadtam dalra, nem csókoltam homlokon senkit, a koffervásárlás, a biztosításkötés elmaradt, meg a szerkesztőségben sem kezdtem el hőbörögni, kivagyokén... Ehelyett megkérdeztem a telefonáló kisasszonyt, milyen pályázaton nyertem el a rozmár-szigeteki kéjutazást, amikor az égvilágon sehová sem pályáztam, vetélkedőn, tombolán nem vettem részt, sorsjegyet nem vásároltam, a lakásra járó utazási ügynökökre pedig egyenesen ráeresztettem a nagyobbik kutyát. A kisasszony persze kikacagott, azt mondta, ez nem így van, a szerencse világtalan, egyszer csak odatoppan az ember elibe, és kész.Nem dramatizálom tovább, az asszony ment el a megadott tájékoztatóra, ahonnét aztán úgy rúgták ki, mint macskát szokás a gangra: miért nem hozta magával a férjét, merthogy csak úgy érvényes az egész. Erre persze én is feldúltam magam, telefonálásba kezdtem, mindenségit erre meg arra ennek a csibész világnak, hát nem mindegy a bitang bürónak, ki veszi át a jól megérdemelt nyereményt?Ha a választ megkaptam volna, az én mesém is tovább tartott volna.