Senki többet? Harmadszor!

Kipp-kopp, ki kopog? A mesében talán madárcsőrök kopognak az ablakon, az ablakpárkányon, eleséget keresve az egyre hidegebbre forduló december eleji napokban. A valóságban odakint szitál a köd, a kertből máig nem vittük védett helyre a leandereket, s a Falk Miksa utcai fákon is ott van még a lomb. Kopogni pedig éppenséggel kalapács kopog, éppen a Falk Miksa utcában, a Nagyházi Galériában, az árverésen, miután Soóky Marietta árverésvezető a sokadik tétel után teszi fel a kérdést: „Senki többet? Harmadszor!” Kopp...Ma Nagyházinál kopog, holnap is Nagyházinál kopog, holnapután is nála kopog, merthogy az első két napon festményeket, a harmadik napon különböző műfajokat képviselő műtárgyakat árvereznek, bútorokat, kerámiát, ezüstneműket, szőnyeget. Pénteken már nem Nagyházinál kopog a kalapács, hanem Virág Juditnál, azaz a szintén a Falk Miksa utcában lévő Mű-Terem Galériában. Pontosabban a Kongresszusi Központban, merthogy a Mű-Terem Galéria kicsi hozzá, hogy akkora aukciót rendezzenek benne, mint amilyet a galéria rendezni tud. De fák ott is vannak az épület körül, s a kalapácsot maga Virág Judit forgatja, akinek neve nagy betűkkel ott szerepel a galéria cégtábláján is, ami nem véletlen, hiszen ő a hazai műkereskedelem egyik legismertebb személyisége.Év végi hajráSzombaton is kopog, ezúttal Klapkánál, a Nagycsarnok mellett, azután kalapácsok és kopogások végeláthatatlanul hosszú sora következik, hétfőn, kedden Polgárnál a Váci utcában, szerdán, csütörtökön a BÁV-nál a Lónyayban, pénteken pedig Kieselbachnál a Hotel Intercontinentalban, a következő hét három első napján a Belvárosi Aukciósházban. Így megy ez tovább egészen karácsonyig.Aki itt nem talál műtárgyat, annak már sose lesz, ki itt gyűjtővé vált, mindig az marad – folytathatnánk tovább az irodalmi parafrázisokat, ez azonban elvinne a lényegtől, ami abban foglalható össze, hogy az év végén igazi nagyüzem van a magyar műkereskedelemben. Kezdete úgy november végére esett, amikor a VII. Antik Enteriőr régiségkiállítást és -vásárt rendezték meg a Műcsarnokban, a vége bizonyára az üzletek karácsony előtti, utolsó nyitvatartási napjára esik. Mert ne feledjük, a műkereskedelem leglátványosabb, a média által is leginkább reklámozott formáját az aukciók jelentik ugyan, de az árveréseken csak a műtárgyak egy része cserél gazdát. A több tízmilliárd forintos – talán már a százmilliárd forint felé közelítő – forgalom tizede.Látványosságnak sem utolsó ilyenkor bámészkodni a műkereskedőknél, megnézni egy-egy aukciós kiállítás anyagát, végigizgulni a liciteket. Néhány évvel ezelőtt még valóban ünnepi eseménynek számított egy-egy árverés, igaz, akkor korántsem volt belőlük annyi, mint mostanában. A felfutás gyors volt és látványos. Az öt-hat meghatározó jelentőségű vállalkozás és a jó néhány kisebb cég évente három-négy alkalommal rendez árverést, így több százra kerül sor egy évben, amelyeken több tízezer műtárgy kerül kalapács alá. Ez pedig – és éppen ez a műkereskedelem robbanásszerű fejlődésének lényege – azt jelenti, hogy egyre több otthonban jelennek meg újra a műtárgyak, a képek. A polgári fejlődés útjára lépő Magyarországon, ahogyan a reformkorban, majd a kiegyezés utáni évtizedekben és a két világháború közötti keserves újrakezdéskor, az 1945–48 közötti időszakban, a polgárság anyagi megerősödése láthatóan egybeesik a szellem, a művészi kreativitás eredményei iránti érdeklődés növekedésével.Az Ecseritől KieselbachigA rendszerváltozás utáni évtizedben igen magasra ívelt a magyar műkereskedelem pályája – de az is igaz, hogy igencsak mélyről indult e pálya. A legmélyebb pontot nyilván a negyvenes-ötvenes évek fordulóján találjuk valahol, az államosításoknak, az osztályidegenné vált polgárság szétverésének, tulajdonától való megfosztásának, kitelepítésének az időszakában. Akkoriban álltak sorba kivezényelt tömegek a szovjet művészek kiállítása előtt a Műcsarnoknál, de a műalkotások birtoklása kispolgári csökevénynek számított. Még a nyolcvanas évek elején is szinte kizárólag a BÁV foglalkozhatott műalkotások adásvételével, aukciók rendezésével. A használtcikk-kereskedők, az „Ecseri” árusai tevékenységébe sok minden belefért, de a pluralizált műkereskedelem csak a nyolcvanas évek végén kezdett kialakulni.A BÁV napjainkra megújult, részvénytársasággá vált, festményeket aukcionál, folyamatosan korszerűsíti struktúráját. Egyike volt a kilencvenes évek első nagy vállalkozásainak. Ahogyan a több évtizedes műgyűjtői múltra viszszatekintő Nagyházi Csaba galériája is, amely elsősorban a klasszikus festmények, bútorok, műtárgyak aukcionálására szakosodott, vagy a Polgár Aukciósház, amely a Kossuth Lajos utcai üzlet után a Váci utcában nyitott bemutató- és aukciós termet, s amelynek tevékenysége nem kis kritikára késztette az utóbbi időszakban a magyar műkereskedelem többi résztvevőjét. Az egyik legújabb aukciósház a Kieselbach Galéria, amelynek tulajdonosa, Kieselbach Tamás már az ELTE művészettörténet szakát is azzal az elhatározással végezte el, hogy tudását műkereskedőként gyarapítsa. A Falk Miksa és a Szent István körút sarkán lévő galériája a magyar műkereskedelem igazi, tömegeknek szóló kirakata, a falakon függő művek szinte vonzzák, belépésre ösztönzik a járókelőket.Lélektani szempontból legalább olyan hatásos volt a galéria helyének megválasztása, mint a döntés, hogy aukcióit a Vígszínházban rendezi. Jeggyel, igazi „színi előadásra” számítva ültek be az aukciókra azok is, akik vásárolni nem is akartak. Többnyire nem csalódtak. A magyar aukciós rekordot tartó művet, Szinyei Merse Pál Parkban című festményét is itt „ütötték le” 1998 decemberében. Kieselbach Tamás az utóbbi időben mégis stratégiát (és aukciós helyszínt) váltott-vált, és ahogy ezt teszi, abban nem kis része van annak, hogy új, komoly versenytárs jelent meg 1997-ben a műkereskedelemben, a már említett Mű-Terem Galéria. Virág Juditot, a galéria egyik tulajdonosát a nyolcvanas évek második felében ismerte meg az aukciós közönség, a Műgyűjtők árverésein, amikor is tolmácsként szerepelt a külföldről hívott árverésvezető, a francia Jean Claude Anaf mellett.A címek, nevek titkosakSzázezer, einhundert, cent mille, cento millioni – nála gyorsabban aligha váltja a nyelveket árverésvezető egy-egy komoly licit során. Márpedig váltani kell, mert németek, olaszok, franciák, diplomaták és Magyarországra települt nagy cégek vezetői egyaránt ott vannak a vásárlók között. Olykor – egyre többször – egy-egy szláv nyelv ismeretére is szükség van, de tény, hogy egyre több a komoly hazai gyűjtő is. Az egyik szakember becslése szerint legalább negyven-ötven komoly gyűjtemény van Magyarországon, s legalább ennyi az olyan külföldön lévő gyűjtemény is, amelyben a magyar művészet dominál. Vannak közöttük már évtizedekkel ezelőtt kialakult kollekciók, s vannak, amelyek villámgyorsan, néhány év alatt jöttek létre, a rendszerváltozás utáni új gazdasági elit vagyonosodását követve.Arról, hogy kik is „ők”, mármint a legnagyobb gyűjtemények tulajdonosai, éppen olyan nehéz információt szerezni, mint a műkereskedelemben forgó összegek igazi nagyságrendjéről. A címek, nevek titkosak, sokszor megbízott ül az árverési teremben, de olyan is előfordult már, hogy két telefonon keresztül folyt a licit tízmilliós nagyságrendű műre. Újabb kérdés, újabb bizonytalanság: mi motiválja a vásárlót? Valóban élvezni kívánja a mű szépségét, a birtoklás vágya vezeti vagy a befektetés szándéka? Akárhogyan van is, a vétel, az egyre magasabb árakon a nemzeti – és egyetemes – kulturális-művészeti örökség megbecsülését jelenti.Apropó, árak! Ha a vevők nem is, a leütési árak pontosan számon tarthatók. A legújabb kori magyar aukciók festményeladási ranglistáját a már említett hetvenmilliós Szinyei Merse Pál-kép vezeti, majd Rippl-Rónai József Lazarine-t ábrázoló képe és Canaletto Velencei részlete következik negyvennégy-, illetve negyvenmillióval. A Mű-Terem Galériában ez év tavaszán harmincmillióért talált gazdára Kmetty János Csendélet újsággal és KUT folyóirattal. Egy évvel korábban ugyancsak itt aukcionálták Rippl-Rónai Fiatal nő virágcsokorral című alkotását, 28 millióért. Már nem igazán alacsonyak, de a reálistól még mindig elmaradnak az árak – gondoljunk csak arra, mondja a külföldi műtárgypiacot figyelemmel kísérő kereskedő, hogy egy-egy Picasso- vagy Van Gogh-kép több tízmilliárd forintért, az éves magyar műkereskedelmi forgalom nagyságrendjén kerül új tulajdonosához. Az árak ugrásszerű növekedését jól érzékelteti, hogy míg tíz évvel ezelőtt a Műgyűjtők aukciója igen kiválónak számított a képenként kétszázezres átlagárral, a Kieselbach Galéria legutóbbi árverésén a tételek egyharmada egymillió forint felett ment el, s majdnem tucatnyi alkotás mozgott hat–kilenc millió forintos nagyságrendben.Az aukciós házak haszna a forgalom nagyságával együtt növekszik: tizenöt-húsz százalékos közvetítési díjat kapnak az eladótól, illetve a vevőtől. Igaz, nőnek a költségei is: ma már elengedhetetlen az igényes katalógus, a művek megfelelő installálása, s egyes vállalkozások vagyonokat költenek a hirdetésre is.Minőség és profilKik azok a festők, akiknek művei annyira népszerűek, hogy egész háttéripar finanszírozása mellett is megfelelő profitot szolgáltatnak? A már említett művészek mellett Munkácsy Mihály, Ferenczy Károly, Tihanyi Lajos, Kassák Lajos, Vaszary János, Gulácsy Lajos műveit egyaránt megtaláljuk, a XIX. századi és a klasszikus modern művészet képviselői egyaránt népszerűek, ahogyan persze a XVI–XVIII. század itáliai vagy flamand mesterei is. Egyre inkább ott van az élbolyban Perlrott Csaba Vilmos, Schönberger Armand, Gábor Jenő, a magyar szecesszió különös hangú képviselője, gróf Batthyány Gyula, a római iskola két mestere, Aba Novák Vilmos és Patkó Károly. Állandó értéket jelent Mednyánszky László, Egry József, Szőnyi István, Márffy Ödön, Kádár Béla, Czóbel Béla művészete, de egyre népszerűbbek a második-harmadik generációs nagybányai mesterek, az Európai Iskola alkotói, s néhány olyan közöttünk élő művész művei is, akik tekintélyes életművet hoztak létre; mindaz tehát, ami láthatóan kiállta már – vagy vélhetőleg kiállja – az idő próbáját. Nem hiányoznak persze az aukciókról a sokadrangú mesterek által festett aktok, csendéletek sem – a bevétel az bevétel, a vásárlók jó részét pedig éppenséggel a giccs határát súroló munkák vonzzák.Néhány évvel ezelőtt az egyik tekintélyes műkereskedő a minőségi szempontok érvényesítésétől és az egyéni profil kialakulásától tette függővé a magyar műkereskedelem további kibontakozását. A történések valóban ebbe az irányba mutatnak, bár az utóbbi hónapok eseményei láttán a szakemberekben, a vásárlókban kételyek is bőven megfogalmazódtak. Egyrészt a média – a szenzációvá vált Bűnbánó Magdolna – kapcsán, másrészt az olyan esetek miatt, amikor száz-, illetve több tízmilliós leütési árakról lehetett hallani, majd rövidesen kiderült, hogy az elárverezett művet nem vitték el, nem fizették ki, illetve felmerült, hogy egyáltalán volt-e vevő, vagy csak színjátékhoz aszszisztáltak az árverés résztvevői. Az utóbbi időszakban – fogalmaznak a szakértők – semmi nem ártott anynyit a magyar műkereskedelemnek, mint ezek az esetek.Törvényre várvaÉrezni lehetett ezt a bizalomvesztést az őszi aukciókon is. Más hírek viszont kedvező változásokat ígérnek. Hamarosan megszületik a Magyar Műkereskedők Szövetsége által évek óta szorgalmazott törvény, amely szabályozza a műkereskedelmet, a piac és a múzeumok kapcsolatát, a műtárgyvédelmet, s megkönnyíti a műtárgyak behozatalát. A helyzet ugyanis jelenleg az, hogy noha ma már számos magyar vonatkozású műtárgyat olcsóbban lehet megvásárolni külföldön, mint idehaza, a kereskedőknek mégsem érdemes külföldön vásárolniuk, mert a műtárgyak behozatalát magas illetékek, többek között huszonöt százalékos áfa terheli – a külföldön jellemző öt-tíz százalékos forgalmi adóval szemben. Így maradhatott a műtárgyak áramlása a határokon át máig egyirányú a külföld felé.Jellemző, hogy a napokban sugárzott portréfilmben a New Yorkban élő magyar milliárdos, Soros Pál azt mondta: külföldi aukciókon keresi a klasszikus magyar avantgárd értékeit, mert szerinte itthon már alig maradt érték.Maradt persze, és jön is, ha engedik. Ez derült például ki az Antik Enteriőrön, ahol jelen volt a legnagyobb szlovákiai műkereskedelmi vállalkozás, a pozsonyi SOGA is. A cég, amelynek tulajdonosa egyébként szintén magyar, igazgatója pedig az egyik legkiválóbb szlovák művészettörténész, egyelőre festmények szerény összeállítását hozta a vásárra, de érdekelt a galériák, aukciós házak közötti együttműködésben, a közös kulturális-művészeti örökség gondozásában. Jól érzékelteti azt, hogy részt vesz annak a nagy kiállításnak az előkészítésében, amelyet a magyar és a szlovák nemzeti galéria szervez két év múlva Mednyánszky László műveiből. Egy másik vállalkozásban viszont a budapesti MissionArt Galéria játszik főszerepet. Ez a vállalkozás a XX. századi modern magyar művészet egyik külföldön is igen megbecsült képviselője, Mattis Teutsch János életművének 2001-es bemutatására irányul, egyrészt a Magyar Nemzeti Galériában, másrészt a müncheni Haus der Kunstban, a bajor főváros egyik legrangosabb kiállítóhelyén, ahol néhány éve a nagy Csontváry-kiállítást is szervezték.A MissionArt nemcsak kereskedik, de kiállításaival, kiadványaival hiánypótló szerepet játszott az előző években a nagybányai művészet történetének feldolgozásában is. Eredményeit azután részben a Magyar Nemzeti Galéria nagy kiállításán kamatoztatta, részben a kiállítás után, amikor is hirtelen megemelkedtek a nagybányai képek árai. Hasonló folyamat játszódott le a Rippl-Rónai-kiállítás után is, és minden hasonló esemény eredménye az, hogy növekedik a művek – pénzben is kifejezhető – értéke.