Tallózó

VoiceAz amerikai liberálisok még Bushnál is nagyobb dühvel vetették rá magukat a zöld párti Ralph Naderre, akit korábban jóindulattal kezeltek. A vád: indulása fosztotta meg Gore-t győzelmétől. Naderről hirtelen az is „kiderült”, hogy libanoni arab szülők gyereke. A New York-i ultraliberális hetilap interjút készített a fogyasztók érdekeiért évtizedek óta harcoló harmadik utas vezetővel. Az alábbiakban az interjú kivonatos fordítása következik. A kihagyott szövegrészt három pont (...) jelzi.Csibész. Romboló. Narcisztikus. A baloldal azon vitázott az ősszel, vajon a Naderre adott szavazat a haladást, a tiltakozást vagy – ami rosszabb – Bush győzelmét szolgálja-e. (...) Mindennek, mindennek Nader az oka. A Voice megkérte, hogy válaszoljon.Néhány nappal a választások előtt csapatának néhány tagja ön ellen fordult, és arra bátorította a szavazókat, hogy adják a voksukat Gore-ra. Saját tanítványai árulták el?Olyanokról van szó, akik több mint egynegyed évszázada velem dolgoznak. (...) Ahogyan megjelentek a színen, a demokraták piárgépezete támogatta őket, hogy szót kapjanak az országos médiában. Több ezer támogatóm közül tizenkét emberről van szó. Azt hiszem, az ő elvárásaik kisebbek, és hajlandók arra, hogy egy stagnáló, megcsontosodott érdekeket szolgáló Demokrata Párt maradjon fenn, amely még a saját törvényhozásunkat sem tudja megvédeni a Republikánus Párt szélsőséges szárnyának befolyásától. (...)A választások előtti és utáni napokban a sajtóban mintha mindenki valamilyen negatívumot hangoztatott volna önről. Todd Gitlin és Sean Wilentz nyílt levelet köröztetett, amely azért bírálta önt, mert „buldózerkampányt folytat, amely elárulja éppen azon liberális és haladó értékeket, amelyeket állítólag vall”. Erre tudna válaszolni?A haladó témákat mi képviseltük, tehát amiről ön beszél, az a taktika fogalomkörébe tartozik. A kérdés pedig az, hogy a Demokrata Pártot még inkább legitimálni kellene-e lecsúszásában, amelynek során egyre inkább hasonlít a republikánusokra, és vajon nem kellene-e egy olyan külső kampány, amelynek célja visszaterelni a pártot gyökereihez, vagyis hogy a dolgozó családok pártja legyen. Ajánlom Todd Gitlinnek, hogy olvasgassa a saját könyveit, és frissítse fel nézeteit, már ami országunkban a hatalomkoncentrációt illeti.Jack Newfield azt írta a New York Postban, hogy önt „kerülni” kellene, és „meg kellene szégyeníteni”.Értékeltem volna, ha felveszi a telefont, és megkérdezi az én véleményemet is. (...) Mindig megújul. Most éppen neoliberális.Jacob Weisberg azt írta a Slate-ben, hogy „az ellentmondásokat fokozó leninista stratégiát” folytat, és célja az, hogy a politikában „legyen rosszabb, mielőtt jobb lesz”. Erről mi a véleménye?Azt mondtuk, hogy olyan politikát fogadunk el, amelynek értelmében az amerikai nép választási lehetőséget érdemel két nagyobb párt és az őket követő harmadik között. Ami a leninista stratégiát illeti, Tony Coelho és a Demokrata Nemzeti Bizottság – amely Clintont, Gore-t és Liebermant nevelte ki magából – húsz éven át munkálkodott a haladó politika elpusztításán, és rekesztette ki a polgárok csoportjait abból, hogy képesek legyenek befolyásolni a washingtoni politikát, miközben a republikánusokat majmolják. Lényegében tehát a demokrata stratégia abban állt, hogy a republikánusokat úgy verik meg, hogy ellopják tőlük a programpontjaikat, és ezzel hozzájuk hasonulnak. (...)Nem engedték részt venni az elnökjelöltek vitájában, de a New York Times is gyakorlatilag kizárta önt. A „történelmi eseményeket feljegyző” lap elütötte önt attól, hogy felépítsen egy harmadik pártot.A Timesnak az a véleménye, hogy csak két pártnak kell lennie, és a Zöld Párt „zsúfolttá teszi a játékteret”, ahogyan emlékezetesen írta. Igen figyelemreméltó álláspont egy olyan laptól, amely hisz az alkotmány első módosításában (a szólásszabadság garantálása – L. I.), és politikusokat támadott meg olyan tisztátalan kampánypénzek miatt, amelyeket a Zöld Párt meg akart szüntetni. Amit írtak, arról úgy emlékeznek majd, mint a legkivédhetetlenebb intellektuális vád, amely valaha is megjelent a New York Times szerkesztőségi oldalain. (...)Mit tenne másként a kampányában?Korábban kezdeném, és felhívnám úgynevezett bírálóimat, ha előre láthatnám, hogy a nadrágjukba csinálnak. Az igazi öregedés az ember saját eszméinek az eróziója. Ellenfeleim a folyamatosan csökkenő elvárások emberei. Így definiálnék egy megrémült liberálist.The GuardianA brit baloldali napilap oldalakon keresztül közölte december 19-i számában Ahdaf Soueif Angliában élő, Egyiptomban született írónő izraeli és palesztinai útinaplóját.Az írónő leírja a palesztin területekhez vezető, különböző besorolású utakat. Az egyik a zsidó telepeseké: gyorsforgalmi utak, minden akadály nélkül, amelyek a zsidó telepeket kötik össze Jeruzsálemmel. Ezeken a palesztinoknak tilos közlekedniük. A palesztinoknak más úton kell menniük. Ilyenen ment Soueif a ciszjordániai Rámalláhba. Az első állomás Rita Hanijja nappalija. Két palesztin nő a beszélgetőtárs. Az egyik keresztény, a másik mozlim. A Palesztin Nők Nemzeti Uniójának alapítói, akik a rámalláhi családtámogató központ létrehozásán is sokat dolgoztak. Ez olyan napközi, ahol a gyerekeket zenélni és rajzolni tanították. Elmondták, az izraeliek nem engedik, hogy a gyerekek meglássák Palesztina térképét, vagy a saját történelmükről tanuljanak. Másfél évvel ezelőtt az izraeliek bezáratták a központot, mert az „lázít”. „Lázítás?” – horkant fel Leila Kazim. „Igyekeztünk az édesanyákat segíteni abban, hogy a gyerekeknek normális gyermekkoruk legyen. (...) Azt akartuk, hogy igazi gyermekdalokat énekeljenek. De a gyermekdaloknak semmi közük a valódi életükhöz. Amikor a gyerekek azt mondják, hogy „a zsidók eljöttek, és elvitték az unokatestvéremet... azt mondtuk nekik, ne mondjatok zsidót, hanem izraelit vagy cionistát. A nyelvi etikával vettük fel a harcot.” A média Angliában azt kérdezi, miért engedik ki az anyák gyerekeiket az utcára, és miért hagyják, hogy a katonákat kövekkel hajigálják. „Engedik?” – kérdezte Rita Hanijja. ”Tudja, mennyi valiumot adtunk a menekülttáborokban az anyáknak csak azért, hogy elviseljék az életüket? Amikor gyermekeik kimennek játszani, a katonai őrtornyok alatt játszanak – s ezek az emberek »ideiglenesen« harminchárom éve élnek így. Vannak, akik már 1948 óta. Nem ők keresik a hadsereget. A hadsereg van ott házuk küszöbénél.” „Nincs egy gyerek – veti közbe Leila –, akinek apját vagy bátyját ne száműzték, börtönözték volna be, vagy ne ölték volna meg. Amikor a katonák bejönnek, hogy megverjék apjukat – a gyerekek látják. Hiszen egyetlen szobájuk van.” Ezután a gyermek áldozatokra terelődik a szó. A tizenhárom éves Haniát lábon lőtték, bedobták egy katonai járműbe, és ütlegelték sebesült lábát. A Hammuri testvéreket egy napon lőtték le. A két nő azután a tárgyalások nehézségéről szólva azt mondja: „Az övék Izrael. De mindent akarnak. Mert ilyen a természetük.”