Tízezer év a szegedi Csillagban

A nyolcvanas évek végén állampártiak és ellenzékiek egyaránt azt hitték, hogy a halálbüntetés eltörlése lesz az egyik nagy belépő az emberi jogok nyugatias színjátékába.Az is, de az európai jogharmonizáció jegyében hozott „enyhébb végrehajtási szabályok” (evsz) – így a hetenkénti hazalátogatás, a szabadságolás vagy a külső, civil munkahely – zavarba ejtik, sőt nemegyszer felháborítják az utca emberét. Még a gyilkosok is levelező tagozatnak nézik a börtönt – mondják, és legyintenek.A „kisember” azt szeretné, ha a büntetőpolitika az ő ésszerű aggályain és a talió elvén (az azonos mérvű megtorlás joga az ókori zsidóknál és görögöknél; a „szemet szemért, fogat fogért” elv) alapulna. Ám mint Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke is rámutatott: a modern állam elsősorban jogot, nem pedig köznapi értelemben vett igazságot szolgáltat. A halálbüntetés eltörlése óta a szegedi Csillag börtönben alaposan megnőtt az életfogytiglanra ítéltek száma: lassan eléri a száznyolcvanat. Van köztük, aki kilenc embert ölt meg, van bérgyilkos, és van, aki rablás közben ölt. Míg a kádári időkben évente alig több mint kétszáz ember lett erőszakos halál áldozata, addig az utóbbi tíz évben e szám megkétszereződött.Ott ülnek profi és nem profi gyilkosok a Csillag komor és légvonatos zárkáiban, s csak szabadulásuk után tudhatjuk meg, valóban megbánták-e azt a napot, amely oda juttatta őket. Tökölön, a fiatalkorúak börtönében hatvan felé közeledik az élet ellen vétők száma, s nem nehéz megjósolni: egyre több lesz az olyan életfogytiglanos, aki érett férfikorban látja ismét Isten szabad egét. S ha addig bármilyen problémájuk akad, ott a forróvonal valamelyik emberjogi szervezethez.Nem Szeged az egyetlen és nem is Tököl, ahol a legszörnyűbb bűnt elkövetők bűnhődnek. A kőbányai gyűjtőben, a magyar börtönvilág szívében is vannak vagy százan, Sátoraljaújhelyen mintegy harmincan (itt raboskodik a híres Magda Marinko is, különleges biztonságú cellájában), ugyanennyien ülnek Sopronkőhidán és az egykor a közveszélyes munkakerülőket, valamint a katonai szolgálatot megtagadókat befogadó Baracskán, vannak Pálhalmán is vagy kéttucatnyian. Egy újabb kiugró szám: a váci fegyház több mint ötven gyilkost vagy gyilkosságot megkísérelő elítéltet őriz falai között.Nehezen mondható meg, hogy az Alkotmánybíróság 1990. évi döntése s a halálbüntetés 1988. április 11-i felfüggesztése nélkül hogyan alakultak volna ezek a számok. Elszomorító azonban – és ebben nyilván része van a közerkölcsök általános eldurvulásának –, hogy az utóbbi tíz év mintegy négyezer (!) gyilkost produkált, s hogy áldozataik száma megfelel egy közepes nagyságú magyar falu lélekszámának. S elszomorító az is, hogy a szegedi Csillagban – ahogy a smasszerek mondják – „tízezer évet” őriznek. (A „csúcstartó” rab 28 évnyi büntetést mondhat a magáénak.)S hogy miben áll a bűnhődés? Nos, a rab szempontjából a halálbüntetés eltörlésében van egy jókora adag álszenteskedés, sőt egyfajta finom kegyetlenség is. Hét, fegyházban töltött év után ugyanis óhatatlanul megkezdődik az ember szellemi-testi leépülése. Akad olyan elítélt, aki kijelenti, hogy amennyiben ő dönthetne, inkább a kötelet választaná, mint a lassú és sorvasztó zárkaéletet. Van persze olyan is, aki a bosszú gondolatával tartja ébren kihunyóban lévő érzelmeit. Az újságíró végighallgatja monológját, aztán úgy dönt, hogy ezt nem írja, nem írhatja meg...Ám amikor letelik a büntetési idő – ha filozofikusan nézzük –, nem történik egyéb, mint hogy néhány négyzetméter zárkatér felszabadul. Tizenöt, húsz, huszonöt év után szabadnak lenni nem gyerekjáték. Az első órák mámorító hangulata után a szabaduló láthatatlan falakba ütközik. Ez a fal keményebb és áthatolhatatlanabb lehet, mint bármelyik börtöné. De a csalódott ember a falnál is keményebbé válhat, ha úgy gondolja, hogy ő is ülhetne törvényt, mégpedig nem holmi vacak kis bírósági komédiát, hanem olyat, amelynek emberélet a tétje. S aztán benyújtja a számlát a társadalomnak egy újabb véres bűnténnyel.Nem véletlenül vallják a börtönpasztorációt komolyan vevő emberek, hogy a nagyítéletes szabadulóról éppúgy gondoskodni kell, mint a testi-lelki fogyatékosról. A Szeged melletti Mórahalmon tanyát létesítettek nekik, ahol gazdálkodhatnak, Kunszentmiklóson pedig egy harminc férőhelyes átmeneti otthont. Egy elhagyott alföldi településen, Alsószenttamáson Majzik Mátyás, a szegedi börtön egykori nevelőtisztje – most felszentelt katolikus papként a Mécses Szeretetszolgálat vezetője – olyan gazdálkodóközösség megteremtésén munkálkodik, ahol a nagyítéletesek és az életfogytiglanosok megtanulhatják, hogyan gyökerezhetnek meg ismét ebben a világban. Ha a szolgálat emberei évente csak 15-20 szabadulónak tudják biztosítani a megélhetést, akkor – mivel ez megóvhatja őket a visszaeséstől – az éves rabtartást kétmillió forinttal számolva 30-40 millió forint körüli összeget takaríthatnak meg az államnak. (Egy elítéltre naponta hatezer forint jut.) Realisták? Igen, de olyan realisták, akik hisznek a megtért lator történetének tanulságában. (Egyik mórahalmi pártfogoltjuk, Sándor már adózó állampolgár: kétholdnyi, saját keresetéből vett földjén gazdálkodik.)Az ellenkezőjére, a megátalkodott lator rossz példájára persze jóval több példát tudnánk mondani. Bosznia-Hercegovina nincs olyan messze Szegedtől, mint hinnénk: sok apró hír jut el onnan ide. A háború idején a szemben álló felek által kiszabadított boszniai nehézfiúk elöl jártak a falvak és a városok megsarcolásában, a nők megerőszakolásában és az emberélet kioltásában; szerzett pénzüket pedig a Vajdaságban, sőt egyszer-egyszer Szegeden mulatták el. S talán a Csillag nem nehézfiúkat őriz?Hogy milyen az indulatból ölő ember? Szorongás, eksztázis és az én veszélyes kitágulása együtt szakad rá a tett pillanatában: úgy érzi, az ölésen kívül más kapu nem nyílik számára. Ilyen az a Tolna megyei fiatalember is – két nő gyilkosa –, akiről a Zsaru riportere nemrég a következőket írta: „A helyszíni szemlén bábun mutatta meg, hogyan szúrta le és vagdalta össze áldozatait. Teljes odaadással újra átélte a bűncselekményt, s olyan erővel esett neki a rongybábunak, hogy hátralökött bennünket is.”A bérgyilkos egészen más. A Fenyő-gyilkosság kapcsán a rendőrség megállapította, hogy a tettesek a kivégzésszerű gyilkosságot pontosan előkészítették, és a titkosszolgálatokra jellemző konspirációval hajtották végre, több hónapig készültek a merényletre. („A hideg nyomok melegedőben” – tudósít a Zsaru november 2-i száma.) Aztán vannak egészen lesújtó esetek, amelyekről hallva mintha heveny betegségről, valamiféle vitustáncról kapnánk hírt. Egy példa: október 20. körül Kőbányán, a Kápolna utcában két fiatalkorú kirabolt egy hajléktalant, s miután nem sikerült fajtalankodásra kényszeríteniük, a tőle elvett késsel hátba szúrták. (A szerencsétlent életveszélyes sérüléssel szállították kórházba.) Egy másik: pénzéhségében egy fiatalember a barátjával együtt megöli színésznő édesanyját, s a földarabolt holttest egy részét az anya kutyáival falatja föl. Semmi fekete mágia, semmi sátánkultusz, csupán ideges harácsolás – gyilkossággal körítve. (A Seuso-kincshez is több rejtélyes haláleset fűződik: a fáma szerint az egyik áldozatot mérgezett disznósajttal ették meg.)Minden tiszteletem az idén az év emberének választott ombudsman asszonyé, de Gönczöl Katalinnak börtöneinket járva a jog normáinak betartása mellett legalább olyan komolyan kellene vennie a felügyelők és a körletőrök panaszait is, akik valójában a kisembert testesítik meg egyenruhában. (Hajnal László Gábornak a sopronkőhidai őrtelepen végzett „mélyfúrásai” nemcsak a szakma anyagi lehetőségeinek tíz éve tartó szűküléséről, de az erkölcsi megbecsülés csökkenéséről is híven tanúskodnak.) Az ügyvédek fortélyait, hogy menő védenceik fegyház helyett börtönt kapjanak, aligha lehet kivédeni, hiszen a jog nem sérül azáltal, ha valaki valamivel több börtönbüntetést kap, mint amennyi évet fegyházasként adtak volna neki. Csakhogy így a védenc eleve kedvezményekkel indul, és előbb szabadul. S közben olyan félszabad mezőgazdasági üzemekbe kerülhet, mint amilyeneket Állampuszta, Baracska vagy Pálhalma kínál. Az őrök és a nevelők pedig idővel beletörődnek, hogy a börtön népessége egyre nehezebb fiúkból áll.