Várakozás és beteljesülés

A keresztény kutúrkörben ismeretes a karácsony előtti adventi idő. Ez a várakozás szent ideje, amikor a hívők karácsonyra, Krisztus születésének ünnepére készülnek. A várakozás egzisztenciális állapot, ami emberi létünk egyik alapmeghatározottsága, ami történetiségünkből fakad. Aki időben él, az reményből él. A múltra támaszkodva a jelenen keresztül a jövő felé tekint, amitől mindig többet, jobbat vár, mint amit eddig nyújtott neki az élet. Életünk adventje válságba jut, ha reményünk sebet kap s megrendül. Csalódások sorozata fogyasztja a reményt. Ilyenkor a lélek a múltat is sötétebbnek látja, és hajlamos arra, hogy ennek negatívumait „kivetítse” a jövőre, mondván: az élet nekem már semmi jót sem hozhat. Ifjabb korban a remény is könnyebben él. Nagy lehetőségei vannak. Ám az élet előbb vagy utóbb mindenkit „ráállít” egy sínre, és olyan meghatározottsággal szabja meg életutunkat, amiről letérni, újrakezdeni akárhányszor életveszélyes is lehet. Idősebb korban a remény még inkább fogyatkozhat, hiszen tudjuk (és sok jel is arra mutat), hogy már nincs sok hátra: beteljesedik rajtam is a halandók végzete, a mulandóság visszavonhatatlanul elér.A reményvesztettség érzetétől mégis menekül az ember. Találóan fogalmaz Prohászka püspök jelmondatában: „Dum spiro spero”, „amíg élek, remélek”. Miért remél az ember a reménytelenség ellenére is? Mert több, mint pusztán anyag, biológiai test. Szellemi lelke is van, amely le akarja győzni a tér és idő határait. Amikor részigazságot ismer meg, már bennfoglaltan a feltétlen és tökéletes igazságot áhítja. Ezért általánosít, sőt „feltétlen biztos”, kategorikus kijelentéseket tesz. Amikor az érzékelhető javakat kívánja, vásárolja – maga sem tudja –, az elveszíthetetlen, tökéletes jót célozza meg. Hibáinkat, sőt bűneinket is azért mentegetjük, mert önmagunk és mások szemében is a jó és a humánus ember szerepében kívánunk feltűnni. Erkölcsi botladozásaink lelepleződésénél is akárhányszor alapvető jó szándékunkra hivatkozunk. S vajon melyik művész van megelégedve művének szépségével? Ha nem is vallja be, mégis tud arról, hogy lehetett volna még tökéletesebb alkotást is létrehozni. Reméljük tehát az igazabbat, jobbat, szebbet, mert megfogalmazott (vagy megfogalmazatlan) tudásunk van az abszolút igazságról, jóságról és szépségről. Sőt mi több, szeretnénk, ha e szellemi értékek egységben, összhangban, elveszíthetetlenül és személyesen is léteznének. Mi teszi azt lehetővé, hogy hajlamosak legyünk – még sokszoros csalódások ellenére is – újra meg újra „kivetíteni” e tulajdonságokat emberekre, tárgyakra, eszmékre, hogy legalább rövid időre átéljük az elveszíthetetlennek áhított boldogság állapotát, ami a javak és értékek tökéletes, zavartalan és el nem múló birtoklását jelenti? Tán valamiféle hamis tudat indítja a lelket ilyen és hasonló gondolatok, törekvések és érzések kialakítására? Aligha. A kultúra története túlságosan is elég bizonyítékot szolgáltat arra, hogy itt egyetemes jelenséggel van dolgunk. Nevetséges lenne azt állítani, hogy tiszta tudata csak a mai embernek van.A remény önmagában nem áll szilárd lábakon, ha a hit meg nem erősíti. „A hit reményeink szilárd alapja, s a nem látott dolgok bizonyítéka” – írja Szent Pál apostol a zsidókhoz szóló levelében. A hit az értelem hódolata a „már kész jövő” igazsága előtt. Nem valamiféle titokzatos, végzetszerű jövőről van szó, hanem kínálatról, ajándékról, meglepetésről. Ám ez a hívő várakozás hiszékenységbe torkollna, és hiedelmeket szülne, ha nem lenne történelmileg szilárd bizonyítékunk arra, hogy az abszolút, a szent és tökéletes igaz, jó és szép jövő már kétezer éve eljött közénk. Személyesen. „Az ige (a szó, a logosz) emberré (hússá) lett, és közöttünk lakozott”, a Názáreti Jézusban, aki életével, halálával és föltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult. Ezzel az örömhírrel (euangelionnal) kezdődik Szent János evangéliuma. A hívő ember számára van tehát remény, amely a halálon győzedelmeskedik, hiszen ahogy a bizánci liturgia szépen fogalmaz, Jézus „halálával legyőzte a halált, és föltámadásával életet ajándékozott” nekünk. A hitre épülő remény pedig „nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt a mi szívünkbe a reánk árasztott Szentlélek által” – fogalmaz szépen Pál apostol.Karácsonykor a hitből fakadó remény beteljesedésének kezdetét ünnepeljük. Azért a kezdetét, mert Isten országa már itt van bennünk és közöttünk, de a történelemnek be kell hoznia még a „kinnlevőségét”, míg kétségbevonhatatlan bizonyossággal a hit bizonyított tudássá, a remény pedig elveszíthetetlen birtoklássá, beteljesüléssé nem változik. Akkor majd újra eljön az Emberfia, „nagy hatalommal és dicsőséggel”. S akkor már megszűnik a hit, fölöslegessé lesz a remény, hanem megmarad egyedül a szeretet, „ami soha el nem múlik” (1 Kor. 13, 8).Ha azt akarom, hogy jó karácsonyom legyen, és várakozásom beteljesedéshez jusson, bízzam rá magamat az örök szeretetre, és tegyem boldoggá mások karácsonyát.