Volt egyszer egy frankhamisítás

1925. december 19-én a Magyar Távirati Iroda rövid közleményben jelentette,hogy Hágában letartóztatták Jankovich Arisztid magyar állampolgárt és két társát, akik tízezer darab ezerfrankos bankót akartak holland forintra átváltani. A tízmilliónyi francia fizetőeszköz Budapesten készült.Hetvenöt éve, amikor a világháborút követő vad zajgás átmenetileg csitulóban volt, a békés karácsonyra készülődő Európa több nagyvárosában mintha valakik petárdákat durrantottak volna. Miután a holland hatóságok azonnal értesítették francia kollégáikat a nagy fogásról, a két ünnep között, december 28-án már a magyar fővárosba érkezett Párizs rendőrfőnöke az ottani prefektúra több nyomozójának és szakértőjének társaságában, hogy személyesen felügyelje a magyar nyomozók tényfeltáró munkáját. A szokatlan indiszkrécióra az a szintén nem szokványos körülmény adott okot, hogy már az első jelek szerint sem holmi magánvállalkozás formájában történt a bankjegygyártás, hanem a magyar kormány hallgatólagos tudomásával és magas köztisztséget viselő személyek szíves közreműködésével. Ilyesmire pedig nemigen akadt addig példa a jó öreg kontinensen.Az is igaz persze, hogy akkora véres háborút, majd olyan társadalmi felfordulást sem látott még Európa, mint alig pár esztendővel azelőtt. Egy évtizede még a földrész szinte minden lakója másféle ország polgára volt. A háború végére sok száz éves monarchiák dőltek össze, határokat rajzoltak át, ősi nemzeteket szabdaltak szét, és új államokat kreáltak a győztesek. A legyőzöttek jussa a jajgatás volt – vae victis! –, no meg az irdatlan mértékű háborús jóvátétel. A kétharmad részét elveszített Magyarországra például, miközben agrártermelése és ipari teljesítménye a háború előttinek a felére zuhant vissza, 200 millió aranykorona nagyságú jóvátételt róttak ki az antanthatalmak. Az állami bevételeket a kártérítés fedezetént évekre előre zárolták. Fizetni persze amúgy sem tudtunk, hiszen 1921-től addig szintén soha nem látott pénzromlás történt: az az év augusztusában forgalomban lévő 17 milliárd koronányi pénztömeg egy év alatt 46 milliárdra, két év múltán 400 milliárdra, 1924 tavaszára pedig már 2500 milliárdra duzzadt, mindeközben 100 magyar korona értéke 2,34-ról 0,0065 svájci frankra olvadt. Ilyen hiperinfláció közepette fogott neki az 1921-től 1931-ig kormányzó gróf Bethlen István miniszterelnök és kabinetje a magyar nemzetgazdaság stabilizálásának.Miután a pénzromlás, szemben a tartós hiedelemmel, korántsem rajtunk kívül álló, természeti jelenség, hanem nagyon is tudatos emberi munkálkodás „gyümölcse”, először a bankóprést kellett lassabb fordulatra kapcsolni, majd megállítani. 1924 elejétől a kormány megszüntette újabb papírpénz nyomását a kiadások fedezésére, valamint a fedezet nélküli hitelnyújtást. Május 24-én megszületett a Magyar Nemzeti Bank, az egyedüli pénzkibocsátás jogával felruházva – viszont ugyanez a (kormánytól) független jegybank kezelte a magyar államnak azokat a bevételeit is, amelyek a külföldi kölcsönök visszafizetésének fedezetéül szolgáltak! Márpedig például ama híres népszövetségi kölcsön, amelyet Magyarország 1924 nyarán kapott, két és félszeres visszafizetési kötelezettséggel járt!A Bethlen-kormány még 1923 májusában jelezte igényét a Népszövetséget irányító győztes nagyhatalmaknak sürgős konszolidációs célú hitel felvételére. Mintegy 600-700 millió aranykorona értékű kölcsönt kérelmeztünk, ám az alkudozások végére megszavazott 307 milliós, húsz évre szóló szanálási hitelből ténylegesen csak 250 millió korona folyt be a magyar államkaszszába. Az évi 7,5 százalékos kamattal és egyéb járulékokkal megtetézett kölcsön fejében valójában több mint 600 millió aranykoronát kellett visszafizetnünk. Így ment ez már akkoriban is... A kibontakozásra önerőből képtelen magyar gazdaság viszont azonmód látványos gyógyulásnak indult. 1925 elején már a piacvédő vámtarifarendszer felállításával, októberben az új pénz, a pengő bevezetésével foglalkozhatott a hazai gazdaságpolitika.Ebben a derült légkörben durrant a frankügy bűzbombája 1925 karácsonyának előestéjén. Az előzmények a hozzánk hasonló helyzetben lévő Németországba vezettek, ahol a reváns hívei 1923-ban hamis pénz elárasztásával akarták az ősellenség Franciaország gazdaságát aláaknázni. Az úgynevezett weimari kormány elzárkózása miatt azonban a tervet nem lehetett végrehajtani. Németbarát magyar tisztek – főként Gömbös Gyula és köre – közvetítésével került át az ötlet megvalósításra mihozzánk, pontosabban a Magyar Állami Térképészeti Intézet Olasz fasori műtermébe. A mai Szilágyi Erzsébet fasorban lévő, akkor gróf Teleki Pál vezetése alatt állt műintézet pincéjében szerelték fel a nyomdát. Egy német tipográfiai szakember készítette el az ezerfrankos bankjegyek nyomókliséit, az importbankjegypapírról herceg Windischgraetz Lajos – a Wekerle-kormány minisztere, főrendiházi képviselő – gondoskodott. 1925 októberében már mintegy 30-35 ezer darab nagy méretű és címletű francia bankót vágtak és raktak „hűvös halomba”. A készülő akcióról seregnyi közéleti személyiségnek volt tudomása, sokan álltak készen, hogy segítsenek „a meggyötört nemzet érdekében”. Az országos rendőrfőkapitány, Nádosy Imre hivatalos futárútleveleket szerzett a Magyar Kir. Külügyminisztériumtól, ahol egyes közreműködők diplomáciai küldeményként plombálták le a gondosan becsomagolt hamispénz-kötegeket. A több nyugat-európai nagyváros bankjaiban egy időben tervezett átváltást Jankovich úr hágai, majd más „futárok” lebukása hiúsította meg.A francia rendőri felügyelettel lefolytatott budapesti nyomozás néhány hét alatt lezajlott. Hágában 1926. március 19-én három személyt ítéltek 2-3 évi börtönre csempészés miatt, idehaza május 26-án hirdetett ítéletet a Budapesti Büntető Törvényszék a frankhamisítási perben. Hg. Windischgraetz tábornok és Nádosy főkapitány 4-4 évi, a többi résztvevő 4 hónaptól 1 évig tartó fogházbüntetést kapott. (Az elítéltek hamarosan kegyelmet kaptak, Windischgraetz Lajos a hetvenes években Bécsben halt meg.) Az akkori törvényhozás még január 20-án különbizottságot állított fel az ügy kivizsgálására, a március 23-án megszavazott jelentés felmentette a kormányt minden jogi és politikai felelősség alól. Az eset amúgy itthon – főként ellenzéki körökben – nagyobb port kavart, mint külföldön. A londoni Times az egész frankügyet jelentéktelen botránynak minősítette. A nyugati politika a Magyarországot konszolidáló Bethlen István miniszterelnök és kormánya mellé állt. Sőt látványos üzenetek érkeztek Budapest címére: 1926 nyarán feloldották a Magyarországon még 1920-ban bevezetett szigorú nemzetközi pénzügyi (majd a katonai) ellenőrzést, július 23-án pedig 2,25 millió fontos (62,55 millió pengős) kölcsönt kaptunk a londoni Rotschild and Sons és a Baring Brothers bankházaktól. 7,5 százalékos kamatra, közmű- és útépítésre.Magyarország akkor már – már akkor is – jó adósnak számított.