A Barbarossa utasítás

Decemberben múlt hatvan éve, hogy Hitler aláírta a 21-es számú Barbarossa-eset nevű hadműveleti utasítást. Ennekértelmében a Német Véderőnek készen kell állnia arra,hogy az Anglia elleni háború befejezése előtt gyorshadjárattal legyőzze a Szovjetuniót.Az 1940 tavaszán a szövetségesek felett aratott norvégiai és franciaországi győzelmek jelentősen javítottak Németország geostratégiai helyzetén, csökkentették nyersanyagfüggőségét a Szovjetunióval szemben. 1940 júliusára azonban az is világossá vált, hogy Churchill kormánya folytatni kívánja a háborút. London ezen törekvését támogatta Roosevelt, aki a háborús szerepvállalásban az Egyesült Államok szuperhatalommá válásának előfeltételét látta. A szeptember 15-i „Battle of Britain” a német katonai és politikai vezetés számára világossá tette, hogy a Luftwaffe képtelen az Anglia feletti légi fölény kivívására. Ennek hiányában az angliai partraszállás olyan kockázatot jelentett, amelyet Hitler nem mert vállalni.Az anyaország elleni partraszállás tervének ejtése után Hitler a perifériákra mért csapásokkal kívánta gyengíteni a brit birodalmat. Az angolszász tengeri hatalmakkal szemben 1940 őszén megkísérelte egy Spanyolországot, Olaszországot, Franciaországot, Németországot, a Szovjetuniót és Japánt magába foglaló kontinentális blokk létrehozását. Ennek magjául szolgált a szeptember 27-én Németország, Japán és Olaszország által megkötött háromhatalmi egyezmény. E blokkra alapozva kívánta elfoglalni november 12-i utasítása értelmében Gibraltárt, s a görög szárazföldről elűzni a brit csapatokat. Görögországból a brit légierő bármikor elérhette a német hadigazdaság szempontjából létfontosságú román kőolajmezőket.A háromhatalmi egyezményhez való szovjet csatlakozás feltételeit tisztázandó hívta meg Ribbentrop Molotovot Berlinbe, aki november 12–13-án látogatott el a német fővárosba. A szovjet külügyminiszter jelezte, Moszkva elvben hajlandó a belépésre, és figyelemre méltónak nevezte a német kancellár fejtegetéseit, miszerint a brit birodalom terhére elégítse ki a meleg tengerek iránti régi orosz vágyat. Ugyanakkor világossá tette, a további szovjet–német együttműködés elengedhetetlen feltételének tekinti, hogy Berlin ismerje el, hogy Finnország, Svédország, Magyarország, valamint az egész Balkán – kivéve Görögországot – Moszkva befolyási övezetéhez tartozik.Molotov provokatív fellépése mögött az a bizonyosság állott, miszerint a német politikai és katonai vezetés, okulva az első világháború tapasztalataiból, nem mer ismét megkockáztatni kétfrontos háborút. Másrészt július elején Cripps moszkvai angol követen keresztül Churchill Hitlernél sokkal kedvezőbb ajánlatot tett, mikor Németország legyőzése esetére hajlandó volt elismerni az egész Kelet- és Közép-Európa feletti szovjet hegemóniát. Sztálin azzal a feltételezéssel járult hozzá a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásához, hogy Berlin és Varsó konfliktusa miatt a Londonnal és Párizzsal kirobbanó háború meggyengíti a feleket. Így gyakorlatilag mindegy, ki győz, Közép- és Kelet-Európa érett almaként hull Moszkva ölébe, és az európai kontinensen megkérdőjelezhetetlenné válik a szovjet hegemónia. E tervet döntötte halomra a Német Véderő május–júniusi hadjárata, amelyben hat hét alatt megsemmisítette az akkor a világ legerősebb szárazföldi haderejeként nyilvántartott francia hadsereget. Sztálin elemi érdeke volt, hogy Anglia a kontinensről kiszorulva, súlyos veszteségei és katasztrofális gazdasági és pénzügyi helyzete ellenére is folytassa a háborút, valamint a feltétlen kitartás politikáját megtestesítő Churchill maradjon hatalmon. 1940 végéig a brit miniszterelnök helyzete ingatag maradt, így nem lehetett kizárni a német–angol fegyverszünetet sem. Ráadásul Moszkva szemében reális veszély volt a „kapitalista hatalmak” közös fellépése a Szovjetunió ellen.Sztálin, aki elkerülhetetlennek tartotta a szovjet–német háborút, úgy döntött, hogy az eredetileg 1942-re tervezett összecsapást előrehozza 1941-re. 1940 nyarán megkezdődött a szovjet gazdaság mozgósítása, június 26-án a legfelső tanács bevezette a nyolcórás munkaidőt és a hétnapos munkahetet. A hadi kiadások már 1939-re elérték a költségvetés 26 százalékát, ami 1940-re 33-ra, 1941-re 44-re növekedett. Az SZKP XVIII. kongresszusa (1939. március) és a német támadás között eltelt bő két évben 2900 új, a Vörös Hadsereg számára termelő hadiüzemet adtak át. A fegyverkezés súlypontját a támadó szovjet doktrínának megfelelően a légierőre és a páncélosokra helyezték. 1939 januárja és 1941 júniusa között a szovjet hadiipar 17 745 repülőgépet szállított, amelyből 3719 a legkorszerűbb típusokhoz tartozott, a Luftwaffe gépeivel egyenrangú vagy azoknál jobb volt. Összehasonlításul: a 23 300 szovjet harci géppel szemben 1941. június 22-én a Luftwaffe keleti frontra felvonuló négy légiflottája 2015 repülőgéppel rendelkezett, amelyből alig 1300 volt bevethető. Az akkori idők két legjobb páncélosából, a KW–I nehézharckocsiból és a T–34-es közepes harckocsiból a német támadás pillanatáig a szovjet hadiipar 677, illetve 1363 darabot szállított le. E típusok minden tekintetben felülmúlták a Wehrmacht Panzer III-at és Panzer IV-et. A Vörös Hadsereg közel 24 ezer harckocsijával szemben, amelyből legalább hétezer elérte, illetve meghaladta a Német Véderő páncélosainak minőségét, a Wehrmacht állományába mindössze 3582 tartozott. De ebből is levonandó az 1928, páncélosnak nagy jóindulattal nevezhető, csak két géppuskával felszerelt Panzer I és a mindössze 20 milliméteres ágyúval ellátott Panzer II típusú könnyűharckocsi. Míg a szovjet hadsereg 79 100 löveggel és közepes, illetve nehéz aknavetővel rendelkezett, addig e fegyverfajtából a Wehrmacht mindössze 8072-t birtokolt.A modern háború kezdeti szakaszáról kialakított szovjet elmélet szerint a technikai eszközök korszerűsödése megnöveli a meglepetésszerű első csapás jelentőségét, ezért már békeidőben el kell érni a csapatok minél magasabb harckészültségét. S mivel az általános mozgósítás, miként az első világháborúban, gyakorlatilag a hadüzenetet jelenti, ezért több részleges mozgósítással kell a tartalékosokat behívni. Ez nem terheli meg annyira a gazdaságot, és könnyebbé teszi a mozgósítás álcázását. A mozgósítás befejeztével – így a koncepció – a csapatok azonnal támadásba mennek át. A Vörös Hadsereg létszáma 1939. január 1-jén kétmillió főt, 1940. június 1-jén 3,6 milliót számlált, 1941. június 1-jén elérte az ötmilliót. Az 1939–40-es finn háború tapasztalatai alapján megkezdődött a Vörös Hadsereg kiképzési hiányosságainak felszámolása, 1940 nyarán és őszén főként a különféle fegyvernemek együttműködését, valamint az ellenség megerősített védelmének áttörését gyakorolták. Ezzel párhuzamosan felgyorsították a megszállt balti államok és Besszarábia területén a csapatok felvonultatásához szükséges infrastruktúra kiépítését.Saposnyikov vezérkari főnök 1940 júliusában készült tanulmányában valószínűsítette a szovjet–német háborút, és a Vörös Hadsereg feladatát Kelet-Poroszország és a lengyel főkormányzóság elfoglalásában látta. A viszonylag szerény szovjet célokat az magyarázza, hogy Saposnyikov 13 900 német repülővel és kilenc-tízezer páncélossal számolt. A szovjet csapatok 1940–41-es stratégiai felvonulásának tervezetét az új vezérkari főnök, Mereckov hadseregtábornok szeptember 18-i dátummal készítette el. Ebben szintén Németországot tekintette fő ellenségnek, ezért a nyugati hattárra kívánta a Vörös Hadsereg erőit koncentrálni. Ezek fő feladata – az esetleges német támadást feltartóztatva – Krakkón keresztül a sziléziai iparvidék elfoglalása lett. Az 1940. decemberi parancsnoki értekezlet lezárásaként, amelynek témája a modern támadó és védelmi hadművelet volt, 1941. január elején két törzsvezetési gyakorlatra került sor Moszkvában. Az első egy 1941. július 15-én indított német támadást feltételezett, amelyet a szovjet csapatok két hét alatt megállítanak, majd a támadó szovjet doktrínának megfelelően elfoglalják Kelet-Poroszországot és a lengyel főkormányzóságot. Mindkét gyakorlaton a parancsnoki értekezlet ajánlásainak megfelelően a fő hangsúlyt a támadás kapta. Az egy héttel későbbi német támadásból kiinduló második gyakorlat külön érdekessége, hogy a Krakkó, Szilézia irányú főcsapást egy Budapest elfoglalását célzó kisegítő támadás zárta. A szovjet vezérkar Magyarország elfoglalásával látta elvághatónak Németországot a Balkántól. Megjegyzendő, hogy 1941 tavaszán az akkor a Kárpátok gerincén húzódó magyar határra felvonuló 12. és 18. hadsereg szinte kizárólag hegyivadász-hadosztályokból állt.Hitler hírszerzési forrásokból értesült Cripps 1940. július 1-jén Sztálinnak tett, Németország-ellenes megállapodást indítványozó ajánlatáról és a brit–szovjet közeledésről. A német kancellár július végétől az Egyesült Államok támogatása mellett Londonnak Moszkvával körvonalazódó szövetségében látta Churchill kitartásának okát. Nem maradt rejtve a szovjet hadiipar erőltetett fejlesztése, sem a Vörös Hadsereg felvonulása a nyugati határokra. De a légi és rádiós felderítés, valamint az áttelepülő népi németek kikérdezése elsődlegesen a Szovjetunió nyugati körzeteiről szállított információkat. Ezért a német vezetés a szovjet háborús előkészületek méreteit alábecsülte. Ez a tájékozatlanság paradox módon megkönnyítette Hitler döntését. S kénytelen volt elismerni, ha tisztában lett volna a Vörös Hadsereg felkészültségével, ez a lépés még nehezebb lett volna. Ugyanakkor a feltételezések szerint négy-ötezer első osztályú repülőgéppel rendelkező szovjet légierő által komolyan fenyegetve látta a román olajmezőket és a kelet- és közép-németországi finomítókat.1940. júliusi német becslések szerint a keleten állomásozó hat német hadosztállyal szemben a Vörös Hadsereg 113 szovjet hadosztályt és 28 gépesített dandárt vont össze nyugati határain. Október 29-én, a befejeződött Aufbau Ost akció keretében a Kelet-Poroszországban és a lengyel területeken állomásozó német hadosztályok számát harmincra emelték. A Wehrmacht Főparancsnokság (OKW) szeptember 5-i utasítása értelmében a csapatmozgásokat nem kellett a szovjet hírszerzés előtt álcázni, ami inkább politikai nyomásgyakorlásra enged következtetni.Hitlernek a háború folytatását illető bizonytalansága leginkább a német hadiiparnak adott, gyakran változó és ellentmondó utasításaiban mérhető le. A német gazdaság nem volt abban a helyzetben, hogy egyszerre elégítse ki mindhárom fegyvernem igényeit, az Anglia elleni háborúhoz szükséges flottaépítést csak a szárazföldi csapatok igényeinek rovására lehetett teljesíteni. Ennek ellenére 1940 decemberéig hiányzik a világos súlypontok megjelölése. December 3-án értesítik Thomas tábornokot, az OKW hadiipari és fegyverzeti hivatalának vezetőjét, hogy a valószínűtlenné vált angliai partraszállás helyett a gazdaságnak a honi légvédelem erősítésére és egy esetleges Szovjetunió elleni hadjáratra kell felkészülnie. Thomas egyébként 1941. február elején a Barbarossa hadművelet gazdasági következményeiről készített tanulmányában illúziónak nevezte azt a reményt, hogy a Szovjetunió nyugati területeinek elfoglalásával javulhat a német hadigazdaság helyzete. Hiszen a hatalmas távolságok, az elmaradott infrastruktúra és az orosz hadtörténetben gyakran alkalmazott felperzselt föld taktikája miatt hatalmas befektetésekkel lehet az ottani nyersanyagokat kitermelni.Hitler december 5-i, a szárazföldi hadsereg vezetőinek tartott előadásában megfogalmazott elképzelései alapján került sor a 21-es számú hadműveleti utasítás részletes kidolgozására, amelynek negyedik pontja egyértelműen jelezte, hogy egyelőre elővigyázatossági intézkedésről volt szó. Hogy a december 5-én előadottakon milyen gyorsan túllépett az idő, jelzi, hogy az ott első napirendi pontként előadott Felix hadműveletről már december 11-én Hitler végleg letett, míg az ott még kizártnak tartott afrikai akcióra már 1941 februárjában sor került. S a francia vichyi kormány és Anglia között e napon ratifikált titkos megállapodásra válaszul december 10-én aláírja a maradék Franciaország megszállását kilátásba helyező Attila hadműveletet. Az utasítás a Barbarossa hadművelet lehetséges legkorábbi időpontját 1941. május 15-ben határozta meg. A német ellenállás jóvoltából a tervezet már december végén eljut Roosevelthez, aki január elején továbbítja Moszkvába. A Hitlernek 1941. február 3-án bemutatott felvonulási terv szerint az akció időpontját döntően befolyásolja a március végére tervezett Görögország elleni hadművelet gyors és eredményes végrehajtása. Hiszen a Marita hadműveletben a Wehrmacht páncéloscsapatai mintegy harmadának részvételével számoltak. A Moszkvával amúgy is feszült viszonyt tovább rontotta a Molotov által egyértelműen a szovjet érdekszférához sorolt Bulgária 1941. március 1-jei csatlakozása a háromhatalmi egyezményhez. A március 27-i németellenes belgrádi puccsban a szovjet titkosszolgálat aktív szerepet játszott. A hosszú balkáni harcokra számító szovjet kormány április 6-án – az előző napra visszadatálva – barátsági szerződést kötött az új jugoszláv vezetéssel. Hitler valószínűleg az április 17-i jugoszláv kapituláció után zsákmányolt dokumentumok alapján döntött végleg a Szovjetunió elleni hadjárat mellett. Április 30-i határozatában nevezte meg a támadás időpontjaként június 22-ét. Az öszszehasonlíthatatlanul jobb infrastruktúra és a kisebb távolságok lehetővé tették, hogy a Wehrmacht igen gyorsan vonuljon fel a szovjet határra. Ráadásul csak a felzárkózás utolsó ütemében került sor a támadás fő súlyát viselő páncélos- és motorizált hadosztályok átcsoportosítására. S mivel Berlin alig négy hónapos hadjárattal számolt, a csapatokat nem készítették fel a szélsőséges oroszországi időjárásra. Ezért az egyébként jól tájékozott szovjet felderítéshez csak június folyamán futottak be megbízható információk a német támadási előkészületekről. Ekkor azonban már képtelenség volt a szintén offenzív céllal a nyugati határra felvonult Vörös Hadsereget védelembe átcsoportosítani. Részben ez magyarázza az első hetek borzalmas szovjet veszteségeit, hiszen egy támadáshoz a határhoz minél közelebb kell csoportosítani az erőket és eszközöket. A szovjet fél úgy vélte, hogy a német főerőknek a megindulási körletbe való beérkezése után még legalább 10–15 nap kell páncéloscsapataik harckészültségének eléréséhez. Így július 6-án a Vörös Hadsereg lendülhet támadásba.A fenti okok miatt talán egyetérthetünk a téma talán egyik legjobb ismerőjének, Walter Postnak a megállapításával, aki a szovjet–német háborúban két nagyhatalom érdekütközéseiből fakadó, elitjeik által kikerülhetetlennek tartott összecsapását látja.