A Dunaferr mint hitbizomány

F urcsán ismétlődik a történelem: a Dunaferr elmúlt évekbeli története láttán a nyolcvanas évek második felének eseményei idéződnek fel. Ismerős a vállalatot kvázitulajdonosként birtokló menedzsment, amely feldarabolja a céget, mielőtt privatizálja maga alól, és ismerős a szocialista összeköttetés is. Igaz, az „elvtársi” protekció ezúttal nem a hiánygazdasági csencseléshez kellett – hiába, haladunk a korral –, hanem egy olyan vagyonkezelői szerződéshez, ami formailag kielégíti ugyan a piacgazdasági követelményeket, de lehetővé teszi, hogy a vállalat vezetése hitbizományként kezelje cégét. A szerződéskötés időpontja persze nem véletlen: 1996, a szocialista restauráció harmadik éve. Az ÁPV Rt. vezetése éppen alámerül a Tocsik-botrány által kavart hullámokban. Az állami vagyonkezelő élén előlép egy szürke eminenciás: Kocsis István, korábbi vezérigazgató-helyettes, aki – immáron vezérigazgatóként – aláírja a megállapodást – annak ellenére, hogy az ÁPV Rt. felügyelőbizottsága kezdettől fogva aggódott (a kritikát később az Állami Számvevőszék is megerősítette). Ha a Magyar Nemzet olvasóinak ismerős lenne a privatizációs főnök neve, az korántsem véletlen: ő vállalta az egyik főszerepet a nemzet stratégiai érdekeit figyelmen kívül hagyó, mélyen áron aluli, távolról sem piackonform erőmű-eladási hullámban, amelynek legfontosabb célja a Bokros-csomag sikerességének látszatához szükséges milliárdok előteremtése volt. Az energetikai tranzakció sikerét mi sem „bizonyítja” jobban, minthogy privatizátorunk az ügylet lebonyolítása után zsíros állást kapott az egyik újsütetű erőmű-tulajdonosnál.Szóval Kocsis aláírta azt a szerződést, amelynek már az előtörténete sem volt mindennapi. A Dunaferr privatizációs stratégiája már 1992-ben elkészült, ennek ellenére a magánosításra (néhány részegységet leszámítva) a mai napig nem került sor. A vezetés ugyanakkor lehetőséget kapott arra, hogy a vállalatóriást önálló vállalkozásokra bontsa, így a részvénytársaság egy 48 egységből álló holdinggá alakult – ezáltal a vállalati struktúra olyan bonyolult lett, hogy azon a menedzsment tagjain kívül aligha igazodott ki bárki is. Logikusnak látszott volna, hogy ha előbb nem, az 1995-ös nagy privatizációs hullámban a Dunaferrt is „dobra verjék”, ezt azonban sem az ÁPV Rt., sem a stratégiai ágazatokat olyan könnyen feláldozó Suchmann Tamás nem szorgalmazta. A jelek szerint hatottak rájuk a Dunaferr vezetésének privatizációellenes érvei (más okot nem is merünk feltételezni), amelyek fizetett hirdetés formájában jelentek meg a sajtóban. Pedig az érvelés a blöffölés minősített esete volt. Hogy nem lett volna befektetői érdeklődés? Ezt elég egyszerű lett volna kipróbálni.Mindenesetre a privatizáció akkori felelősei magánosítás helyett vagyonkezelői pályázatot „hirdettek meg” – a pályázatról persze senki nem tudott, a későbbi győztesen kívül. A befutó (nyilván „szoros” versenyben) az az Acél XXI. Kft. lett, amelyet a Dunaferr 21 vezetője alapított százmilliós alaptőkével (ami ugyan soknak tűnhet, de nem a „vagyonkezelt” Dunaferrhez képest), és amelynek a bírósági bejegyzése még csak folyamatban volt. Sebaj, volt bankgarancia! Egy jó hírű magyar pénzintézettől, a megfontolt üzletpolitikájáról híres Postabanktól. Kis szépséghiba, hogy az ÁSZ későbbi vizsgálata szerint mind a bankgarancia, mind az Acél XXI. vagyona messze volt attól, ami biztonságot jelentett volna a tulajdonos állam számára.Az Acél XXI. ennek ellenére győzött az egyszemélyes versenyben. Ezzel újra életre kelt az államszocializmus agonizálásának éveit jellemző gyakorlat, amikor is egy 1985-ös párthatározatnak megfelelően a vállalati vezetés – a vállalati tanács révén – egyben a tulajdonososi jogok gyakorlójává is válhatott. Ismert, hogy ez a gyakorlat vezetett annak idején a szabadrablásos spontán privatizációhoz (az eredeti szocialista tőkefelhalmzáshoz), és ennek során sarjadt ki a földből a mi kis posztkádári nómenklatúraburzsoáziánk (amelynek tagjai azért a felmérések szerint szépen lassan, de biztosan potyognak ki a versenyből). Hogy mi köze mindennek a Dunaferrhez? Nagyon is sok – az immár 75 vállalatból álló cégcsoport vezetése ugyanis a vagyonkezelő kft.-n keresztül megszerezte a tényleges tulajdonosi jogosítványokat. Nemcsak szuverén döntése alapján privatizálhatott, hanem ezért két százalék sikerdíjat is felszámolhatott – a vagyonkezelői szerződés értelmében ugyanis a vagyoneladás vagyongyarapodásnak számít! (A KEHI megfogalmazása szerint a sikerdíj alapját képező nyereség „korrekciós módszereken” alapul.) Persze az se kutyafüle, hogy a Dunaferr üzletfelei között szép számmal fordulnak elő az Acél XXI. tulajdonosainak egyéb vállalkozásai is. Hiába no, kiben bízzon az ember, ha nem magában. Nyilván jutányos áron számláznak maguk között... Mellesleg: Horváth István elnök-vezérigazgató (a legutóbbi napokig egyben az Acél XXI. ügyvezetője) sértődötten emlegette fel, hogy a sajtóban rendszeresen összekeverik a vagyonkezelőt a Dunaferr menedzsmentjével. Hát bizony, innen messziről nézve mintha tényleg ugyanaz lenne...A privatizációs bevételek persze jól jönnek akkor, amikor a társaság eredményességét kell demonstrálni, hiszen sok veszteséges ügyletet tudnak elfedni ideig-óráig. Ez azonban vagyonfelélés, ami csak a bajok elodázásához elég. Nem véletlen, hogy a kormány iránti szimpátiával a legkevésbé sem vádolható Mihályi Péter a következőket írja az ÉS hasábjain: „...visszatekintve, úgy tűnik, hogy a vezetés kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy a dunai kohászati kombinát sorsa hosszabb távon ugyanúgy a leépülés lesz, mint ahogyan az a borsodi térségben történt. Azt is tudták azonban, hogy ez a leépülési folyamat állami segítséggel és az értékesíthető alvállalkozások decentralizált privatizációjával nyújtható-halasztható”. Vagyis a vagyonkezelői szerződés nem másra szolgált, mint a menedzsment regnálásának meghosszabbítására – aztán utánuk az özönvíz! A térségben láttunk már hasonlóan „sikeres” vasművet: a kassait, amely néhány évi talmi tündöklés után nemrég padlót fogott. Ezt kellene megakadályozni a Dunaferr sorsának újragondolásával.A sajtóban arról sem sűrűn esik szó, hogy mondvacsinált az egész vagyonkezelői konstrukció. Hogyan vállalhatna vagyonkezelői felelősséget egy, a cég méretéhez képest szerény vagyonú társaság? Csak úgy, hogy a valódi tulajdonos (az ÁPV Rt.) garanciák seregével bástyázza körül magát, szigorú és rendszeres ellenőrzéseket tart, valamint a fontosabb ügyekben való döntés jogát magának biztosítja. Ez azonban a tulajdonosi struktúra felesleges megkettőződéséhez vezetne. Az Acél XXI. tehát nem tud olyan előnyöket nyújtani, amelyeket egy valódi vagyonkezelő nyújtani tudna, a menedzsment tagjainak viszont – akik munkájuk ellenértékét vagyonkezelés nélkül is megkapják mint vezetői fizetést, a hozzá tartozó jutalmakkal együtt – extra pluszjövedelmet biztosít. Amiben semmi elítélendő nem lenne, csakhogy ennek fejében semmilyen pluszkockázatot nem vállalnak – hiszen egy ekkora céget az állam nyilván nem fog magára hagyni, akkor sem, ha baj van. Ennek a posztszocialista abszurditásnak a felemlegetésénél persze lényegesen célravezetőbb politikai támadásról, a kormány kisstílű bosszújáról beszélni. A Dunaferrt a jövőben azonban – az ott dolgozó több ezer emberrel és a várossal egyetemben – nem a kormányzati beavatkozás fenyegeti, hanem a szocialista összeköttetés révén összehozott vagyonkezelői szerződés.