A hegy és a hold

Vegyünk szemügyre néhány újabb alapfogalmat a mítoszok világából. A halál eredetét elbeszélő elképzelések szinte valamennyi népnél kialakultak. A legősibb kultúrájú népeknél is előfordul a halál és az időszakosan meghaló és újjászülető hold analógiája. A fejlődésnek viszonylag alacsonyabb fokán álló népek mitológiai képzetei a halált általában nem személyesítik meg, a fejlettebb mitológiákban viszont a halál szelleme vagy istene gyakran megszemélyesített lény. A görögöknél Thanatosz, aki fivérével, Hüpnosszal („álom”) tartózkodik az alvilágban, onnan azonban fel-feljön, hogy megtörje áldozatának lelkét, s jól teleigya magát a vérével.Nagyon gyakori a hangyák mitológiai megjelenítése. Kínában az igazságosságot, egyenességet jelképezik, a buddhizmusban a fehér hangya a jámborság, önmegtartóztatás jelképe. A júdeai monda szerint a hangyák Salamon királyt bölcsességre és belenyugvásra tanítják, a muzulmán hagyományban a tíz égi állat közé tartoznak. Indiában a fekete hangyákat szentnek tartják. Az aztékok szerint fekete és vörös hangyák mutatták meg Kecalkoatlnak, hol terem a kukorica.Számos változatban fordul elő a hattyú alakjának megjelenése a hagyományokban. A Léda szépségétől elbűvölt Zeusz hattyúvá változott. Gyakori a hattyú átváltozása leánnyá és a leányé hattyúvá. Aiszkhülosz és Cicero is formába öntötte az antik legendát a haldokló hattyúról, amely halála pillanatában szárnyra kel az ég, a nap felé, s dalban adja ki lelkét. A hattyú alakja a költőnek, dalnoknak, a költészet magasztosságának is jelképe.A hegy mitológiai funkciói változatosak. Gyakori motívum, hogy a hegy az istenek tartózkodási helye: Olümposz a görög, a Csomolungma az északi buddhista hagyományban. Fontos események kapcsolódnak egyik-másik hegyhez: a vízözön az Araráthoz az Ószövetségben; a görög mitológiában az Olümposz és a Parnasszosz mellett, amely Apollón és a múzsák lakhelye, a hegy lábánál állt Apollón és Dionüszosz szentélye.A hegyet gyakran a világ megtestesítőjének, a világegyetem modelljének tekintik. A világhegy hármas tagozódású: a tetején lakoznak az istenek, alsó részén a rossz szellemek, amelyek a halál birodalmába tartoznak, a középső szinten, a földön pedig az emberi nem. Az elképzelés legklasszikusabb típusa az indiai mitológiában szereplő óriási hegy, a Meru. A föld közepén található, a Sarkcsillag alatt, világóceán veszi körül, három csúcsán Brahma, Visnu és Siva lakik.Rendszerint valamilyen ismeretlen, csöppet sem garantált sikerű út jelképe a híd, amelyet díszítőmotívumokkal, oszloppal, szimbolikus jelekkel, őrző oroszlánokkal, griffekkel jelölnek meg. Összekötheti a földet az éggel. A szivárvány az égi híd egyik megtestesülése.Elterjedtek a holdmítoszok, amelyekben a hold valamilyen kapcsolatban, viszonyban van a nappal. Az egyiptomi mitológiában Tefnut holdistennő és fivére, Su, a nap úgy is összetartoznak, mint a bal és a jobb szem. A nap és a hold házassága számos elképzelésben öltött testet. De a hold és a nap ellentéte is gyakorta megfigyelhető. A kínai hagyományban a holdat és a napot egymással ellentétes erőkkel hozták összefüggésbe: a napot a világos, meleg jang erővel, a férfiúi, pozitív és aktív princípiummal, a holdat pedig a női, passzív, sötét, hideg jin erővel.Számos kultúrában feljegyezték azt a hiedelmet, hogy a holló bajt hoz. De említés történik a bölcsességéről is. Ovidius szerint Apollón a hollótól tudja meg, hogy kedvenc nimfája megcsalta, és fájdalmában változtatja feketévé. A hagyomány szerint holló jövendölte meg Cicero és mások halálát. A babilóniai Gilgames-eposz özönvízleírásában a holló nem röpül vissza Utnapisti bárkájába, mert szárazföldre lelt. A bibliai Noé a vissza nem térő holló után kiereszti a galambot is, s a jó hír hozója olajfalevéllel a csőrében tér vissza.Más mítoszokban a holló a pokolbéli erők megszemélyesítője lett.