A látszatvilág zenésze

Sztár az, akinek a temetésén hetvenezer ember gyászol, a kollégák, barátok dalt írnak az emlékére, megemlékeznek róla vasárnap estefőműsoridőben a televízióban, és akinek legalább egy lemeze minden második család otthonában megtalálható.Sztár az is, akinek a koncertjén (hakniján) tinilányok, tinifiúk sikonganak és csápolnak, és érdekes módon van még néhány sztár Magyarországon, akik zenélnek, énekelnek is. Hogy ez utóbbiakat kevesebben szeretik-e, mint az előbbieket, annak igyekszünk utánajárni a múlt héten elindított sorozatunkkal. Akivel ezen a héten beszélgettünk, talán valóban nem sztár. A honi popiparnak a közelében sincs, mindamellett, hogy életének nagyobb részét gitározással töltötte. Nem is szeretne a gyári gépezetbe bekerülni. Pedig minden bizonnyal belekerülhetett volna. Ugyanis tud gitározni. Elismeri, hogy a magyarok közül Tátrai Tibor jobb nála, ám ezt nem irigységből, hanem inkább örömmel és büszkeséggel mondja. Csakhogy ma a gitártudás kevés a sztársághoz...Kocsi Miklósnak hívják, és a Moonflower együttesben zenél. Akinek ez a név nem mond semmit, az ne csodálkozzon, mert csupán tavaly júniusban alapította a zenekart. Nem saját számokat játszanak, hanem a Beatlestől Santanán át a Led Zeppelinig bármit – és élőben! Kinek-kinek kívánsága szerint.Kilenc éven át tanult zongorázni, azután középiskolásként kezdett gitározni. Mindkét hangszeren klasszikusokat játszott. Tizenhárom-tizennégy évesen (vagyis a hatvanas évek derekán) más műfajjal is próbálkozott. Egy Pacsirta rádióból igyekeztek – főleg – Beatles-számokat felvenni a Tesla magnójukra. Azután már csak az akkordokat kellett megtanulni, és le lehetett játszani őket a házilag eszkábált gitárokon. Fekete Gyulával közösen kezdték, akit ma Szaxi-Maxiként a Hungáriából és a Dolly Rollból ismer a magyar közönség. Igazi szabadsága a zenében akkor kezdődött, amikor már nem kellett klasszikusokat tanulnia. Ami nem rossz alap egy zenésznek. A gimnázium után aranyművesnek, ékszerésznek tanult, ipari modellező lett – ismerősöknek és barátoknak azóta is remekműveket készít. Az élete mégsem erről szól.1976-ban elindultak a Ki mit tud?-on pop-rock kategóriában. Az amatőr zenekarnak a Korállal és a Spirállal kellett megküzdenie, amelyek, mint Kocsi Miklós meséli, már a verseny előtt „nem hivatalos” győztesek voltak. Hogy mégse lógjon ki nagyon a lóláb, nyolctagú amatőr zenekarukat, amelyben négy dzsessz tanszakos is volt, és amelyet Hobó (Földes László) nagyon pártolt, az elődöntő előtt áttették a dzsesszkategóriába, ahol viszont esélyük sem volt a győzelemre. Lehet, hogy a dolgok lényege nem, csak a szereplők változtak azóta?A Nevada együttesbe 1977-ben került Fischer László, Radics István és Vörös István mellé. A zenekarvezető Kertész László, ismertebb nevén Kabóca volt, aki a zenélésen túl minden olyasmit kijárt és elintézett huszonkét éven át, ami ma a producer vagy menedzser dolga. Voltak nagy viták és harcok is a több mint két évtized alatt, mondja Kocsi Miklós, mégis csak barátsággal és tisztelettel tud gondolni a zenésztársakra és a zenekarvezetőre, aki mindig megpróbálta a lehetőségekből a legjobbat kihozni mindannyiuk számára. Kísérték Cserháti Zsuzsát és Máté Pétert ugyanúgy, mint Koós Jánost vagy Korda Györgyöt, zenéltek együtt Kovács Katival.Aztán, ahogyan a magyar zenésztörténetekben lenni szokott, 1980-ban kimentek Németországba dolgozni. Akkoriban sok zenész volt már kint, az Interkoncert intézte az ilyesmit: kiküldtek egy demonstrációs anyagot (demót) tíz-tizenkét dallal, a főimpresszárió „házalt” vele, és vagy elkelt az együttes, vagy nem. A Nevada elkelt. Egy év elteltével annyi felkérésük volt, hogy pihenni sem maradt idejük. Amit pedig nyújtaniuk kellett a – magyar viszonylatban – nem rossz megélhetésért: a mindenkori első tíz slágerlistás vezető nóta, az elmúlt évtizedek legnagyobb dalai és persze a minőségi megszólalás – élőben. (Miközben alig látták itthon maradt családjukat.) Amikor két év után hazajöttek, kevesen tudtak úgy játszani itthon, mint ők. Aztán 1985-ben mégis visszamentek német nyelvterületre. Olyan együttesekkel zenéltek, mint a Dzsingisz Kán, Mándoki Jánossal az élén (egy luxustengerjáró hajó fedélzetén, körbeutazva a fél világot). Óriási élmény volt, mondja Kocsi Miklós. Amikor aztán újra hazajöttek, azt vették észre, hogy itthon megváltozott minden. Kicserélődtek a zenészek, nem játszanak már élőben, a fellépőhelyek tulajdonosai pedig nem fizetnek. Nem azért, mert nincsen pénz, hanem mert nem is akarnak fizetni. Legalábbis nem annyit, amennyit illene. Persze nem véletlenül. Ugyanis mindig akad egy zenész vagy zenekar, amelyik olcsóbban elvállalja a munkát.Kérdésemre, hogy van-e szakmai összetartás a zenészek között, azt feleli, előfordul ilyesmi, bár inkább barátok és barátságok vannak. Szerencsére az ő életében is vannak barátok. És vannak „nem zenészek”, akiknek a segítségével boldogulhatnak azok a zenekarok is, amelyek „csak” játszani és nem meggazdagodni akarnak. Így készíthette el a Moonflower együttes a demólemezét, amelyet aztán szórakozóhelyek, klubok tulajdonosaihoz juttattak el bemutatkozásképpen és „ajánlólevélként”. Annak ellenére, hogy egy éve szilveszterkor az Operaházban zenéltek, énekeltek, mégsem egyszerű fellépéseket megszervezni, esetleg állandó helyet találni, ahol játszhatnak.Hogy kiből lesz ma sztár Magyarországon? Erre a kérdésemre azt feleli, abból, akit kiválasztanak a sztárgyárosok. Akkor, akár akarja, akár nem, sztárt csinálnak belőle. Általában persze csak rövid időre, és ezalatt néhány ember alaposan megszedi magát rajta. Nem tudja, nem is érti, kinek áll érdekében a sok „szemetet, zenei érték nélküli bóvlit eladni”, az pedig, hogy erre akadnak vevők, akik hallgatják, a huszadik század végének a csodája. Úgy gondolja, nem a közönségigényt követte az igénytelen zene hihetetlen előretörése, hanem néhány ember gyors és könnyű meggazdagodása volt a cél. A közönséget hozzászoktatták a zene nélküli zenéhez úgy, hogy talán észre sem vette. Kocsi Miklós szerint ezért a változásért a hetvenes évek nagy sztárjai is felelősek, nem csak a meggazdagodni vágyók. Mert nem tartották meg azt a színvonalat – tisztelet a néhány kivételnek –, amelyet az indulásukkor még fontosnak tartottak. Persze, teszi hozzá, lehet, hogy nekik sem volt más választásuk. A mai sztárgyárosok pedig szerinte az emlékét is el akarják törölni annak, hogy valaha valamit el akart mondani a zene.A kívülálló azt gondolná, aki a zenélésre teszi fel az életét, az természetesen sztár szeretne lenni. Ezzel az elképzeléssel szemben áll a Moonflower vezetője, aki, mint mondja, nem akar sztár lenni. Csak zenélni. Ami nem egyszerű, mert legalábbis két élet kellene ahhoz, hogy a családja megélhessen. Heti három fellépéssel, fejenként tíz-tizenötezer forintos gázsival. Ami nem sok, főként ha sejtjük, micsoda pénzek forognak a szakmában.Kocsi Miklós egy kötettel a kezében érkezett a találkozónkra. A könyvet Temesi Ferenc írta, és a következő áll benne a varr címszó alatt: „Azért sem varrom el a szálakat, gondolta magában a Szótáríró, ez a megveszekedett. (...) Úgyse a minőségre buktok, honjaim, az illúziót veszitek meg csupán. Hogy ilyennek, olyannak vagy amolyannak lássatok. A LÁTSZATOK. Ezekben a mai boltokban nincs is igazi áru – itt csak bóvli van. A látszatember a látszatboltban csak látszatot láthat.” A regény címe Por, és 1987-ben látott napvilágot. Lehet, hogy semmi sem változik, kivéve néhány körülményt és néhány szereplőt?