A legszemélyesebb közügy

Nemrégen egy balliberális publicista ismét belerúgott a pluralizmusba és az általa egyébként imádott másságelv szentségébe. Ez persze szokásos a kétágú baloldalon, ahol mindig kettős a mérce – lévén, hogy állításuk szerint nincs örök emberi erkölcs, csupán egyéni vagy „osztályerkölcs” létezik –, és amit szabad nekik, azt nem szabad másnak. A derék, a mindenféle „veszélyek” miatt egyébként sokat sikoltozó atyafi ismét csak gettóba kívánja az egyházakat, mint ahogyan azok a daliás időkben jól ellenőrzötten „magánügyi” szervezetek voltak. S újra zeng a jelszó is: a vallás magánügy s persze: az államot és az egyházat el kell választani. Noha szerzőnk is tudhatná: az egyházakat és a társadalmat nem lehet elválasztani csak úgy, ha a társadalom hívő részét, mint alacsonyabb rendű, nem tudományos felfogású avítt és ellenséges csoportokat magánügyivé teszem, s gettóba terelem.E magánügyi világnak aztán persze nem lehet beleszólni semmibe, hiszen tagadják a modern közbeszéd és közszereplők (hamis) embert istenítő elképzeléseit, hipotéziseit, s magukat kettős állampolgárként egy transzcendens világ alkotóinak is tekintik. Az egyházak és a hívők létezését már a világtörténelem egyik legnagyobb terroristája, Lenin is „aljasságnak” minősítette, és tulajdonképpen minden eszközt megengedettnek tekintett az eltiprásukra. Kései utódai – úgy látszik – csak a szalonképességet és szólásszabadságot vitatják el tőlük akkor, amikor az egyházakat valamiféle idegen, a társadalom javait önző célokra zabráló szervezeteknek tekintik, holott egyrészt az egyháztagok is adófizető polgárok, másrészt pedig bizonyos liberális életvitelek emberroncsainak kezelésére – érdekes módon még baloldali felfogás szerint is – az egyházak is „jók”. Úgy tűnik, ennek ellenére az egyházaknak nincs, nem lehet közszolgálatiságuk.A valóságban persze az a baj, hogy az egyházak minden tudományos jövendölés ellenére sem tűntek el, s így a baloldali folyamatos világmegváltás sorozatos elvi és gyakorlati bukásai közben valódi egyéni és közösségi, két évezred óta – minden egykori emberi tévedés és bűn ellenére is! – igazolódott utat és célt kínálnak. Viszont az egyházak, mint emberi intézmények is, nem tudhatnak közhasznúan működni anyagiak nélkül. Tehát, ha hasznuk is van, még baloldali felfogás szerint is, akkor akár közvetlen állami támogatásuk, akár mint jelentős testületek elismerése, a magyar társadalom (és állam) érdekében áll.Manapság persze – a folyamatos üzleti és politikai manipulációk korában – nem szükséges még a közszereplőknek sem elég művelteknek lenniük ahhoz, hogy tudják: a kereszténység, minden keresztény egyház folyamatos feladata a misszió, Jézus Krisztusnak a tanítvánnyá tevésre szóló parancsa (amelynek nevében persze gyakran bűnöket is elkövettek). Ha most tehát – a népszámlálás előtt – egyházaink (és a zsidó felekezet) arra szólítják fel a társadalmat, hogy tegyen vallást hitéről és/vagy identitásáról, gyökereiről, akkor egyrészt a missziói parancsot követik a konkrét helyzetben, másrészt emlékeztetnek fontos, talán elhalványult lelki örökségekre, szülői, keresztszülői, esetleg egyéni fogadalmakra. S arra, hogy a maguk módján vallásos magyar tömegeknek is erkölcsi és kulturális alapja Jézus Krisztus egyházainak hitbeli, lelki-szellemi és erkölcsi közegében teremtődött meg.S miért ne lennének jogaik egyházainknak erre is emlékeztetni? Miféle tilalmas cselekedet ez? Kit sértenek a felhívással? Aligha van e felhívásnál „szabadságosabb” álláspont, hiszen csak azokra számítanak, akiknek van füle a hallásra! Netán bizonyos másságoknak már ilyen szerény jelentkezése is „provokáció”? Ilyenkor az embernek eszébe jutnak a „mucsai” magyar társadalommal mindenben (?) példaként szembeállított nyugati/amerikai népek, amelyeknél az egyházak adott esetben állami feladatot is ellátnak (például Svédországban), ahol az egyházi adót az állam szedi be (például Németországban), ahol az elnök a Bibliára esküszik (például Egyesült Államok), vagy ahol az anglikán énekeskönyvről a parlament dönt (Anglia), s akkor elképedünk a hazai haladó erők szokásos agresszivitásán.Miért baj vagy lenne baj az, ha az Európai Unióba igyekvő Magyarországon az egyházaknak nagyobb súlya lenne? Hiszen azt még a tudományos baloldali publicisták is elismerhetik, hogy az immár semmiféle állami segítségű kényszerítő eszközzel sem rendelkező egyházak lényegében, társadalmi „következményességükben” etikai testületek, amelyeknek hívei vagy szimpatizánsai a teljes egyéni szabadság jegyében választanak. S így, akik az egyházakat támadják – ez nyugodtan állítható –, a demokráciát is támadják, mivel az módot nyújt nekik nem tetsző választásokra is.Feltehetőleg az a baj, hogy az egyházakat – egyes „haladó” keresztényekkel szemben! – nem lehet a modernségnek behódoltatni. Nem lehet, mert az az egyház, amely feladja Jézus Krisztus evangéliumát, a Biblia tanítását – azt korszerűsítve kiegészíti vagy a racionálisra redukálja –, megszűnik egyház lenni. S mai relativista és nihilista korunk sok okosát felháborítja az a tudatlanság, amellyel egy hitvalló egyház mindig ugyanazt mondja – akár a legkorszerűbb eszközöket és módszerreket használja is. Ők most is, mint egykor a marxista tudományosság, olyan „párbeszédet” akarnak – ha akarnak –, amelynek végén Jézus Krisztus evangéliuma, s Isten törvényei egy semmire sem kötelező multikultúrában konvergálnak a felvilágosodottság bölcsességeivel. Nos, ez nem lehetséges, persze ugyanakkor nem kellene, hogy mindez kibékíthetetlen világnézeti-politikai harcot jelentsen. A kereszténység immár régóta egyre inkább a megbékélt különbözőségek pluralizmusában él, vagyis önmagában mutatja a békés gyakorlati együttélés szélesebb lehetőségeit is.Természetesen ennek a pluralizmusnak is vannak határai, amelyeket a hitvalló (Jézus Krisztust követő) történelmi kereszténység nem léphet át önmaga feladása nélkül. A szekularizáció következtében fellépő lelki ürességben virágzó „(pót)vallási piac” szinkretista és okkult kínálatával, vagy az egyre kaotikusabb modern világ ellen a szokásos szektás zártságokkal és néhány dogmás fundamentalizmussal nincs mit kezdeni. Az érdekes csak az, hogy a vallásszabadság jegyében a baloldal, főleg a „liberálisok” általában szeretik a bomlás és romlás eme virágait, amelyek kicsi, de biztos (vallási) üzletüknek zavartalanságáért cserében a világot általában átadják a „haladóknak”, s megelégszenek a belső, kiscsoportos obskurus abszolutizmusaikkal.Úgy tűnik, ez az igazán jó (politikai) üzlet a racionalista és üzleti világmegváltóknak, akiket nyilván zavar a történelmi egyházaknak az egész teremtett világgal kapcsolatos igehirdetése, tanítása, amely mindig – jó értelemben – alternatív tud lenni az éppen aktuális divathullámokkal és manipulatívan szabadságos uralmi gyakorlatokkal szemben, amelyek – minthogy eleve a magát hamisan istenítő Embertől származnak – nemcsak mulandók, hanem nem igaz voltuk miatt többnyire ártalmasak is. Hiszen tömegeket visznek sehová, a semmibe vezető útra. Az emberi szuverenitás hamis tanát hirdető modernséget, amely a médiavilág révén látszólag mindig korrigálható virtualitássá változtat mindent, rendkívül zavarja a teremtési emberi realitásokat szigorúan szem előtt tartó kereszténység, amely ugyanakkor a „reális idealizmusnak” felemelő, az emberi kölcsönösséget teremtő szeretetnek ethoszát is nyújtani tudja. Vagyis a legszabadabb egyénnek is tud értelmes, tartalmas távlatot, célt adni.Nos, ez már nem kell. Egy valódi választást nyújtó, igazi konkurens felesleges a modernség álválasztásokat kínáló, szinkretista materializmusának. Nem kell, mert az anómiás, lélekben-szellemben megbetegedett embereknek valódi szabadulást nyújthat a divatok, az üzleti globalista manipulációk mákonyától, s akkor perifériára kerül sok modern bölcs és guru. Akik abból élnek s attól befolyásosak, hogy tudatot, stílust, hamis, állandóan meghaladható „alternatívákat” termelnek az immár lebegővé tett tömegeknek. A kereszténység csak ne zavarja azt a rendet, amely a káosz zavarosában örök megmondókat alkalmaz abból a hatalmas profitból, amelyet az emberi gyarlóságból a materiális birvágy korlátlansága produkál.Ezért nagyon jó lenne, ha honfitársaink a népszámlálás idején legalább emlékeznének az elődeiknek még egzisztenciális hit- és értékközösséget, lelki otthont jelentő egyházakra, amelyek számukra is a mindig aktualizálható út, élet és igazság evilági letéteményesei, s a jövendő nemzedékek reményét is hordozzák.