A riporternek is K. O.

Miközben Kovács-Kokó és Antonio Chelo Diaz szép módszeresen pofozta egymást a müncheni Rudi Sedlmayer sportcsarnokban, a képernyőn többször is látni lehetett Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét, amint éppen a szorító mellől hajrákokózik, illetőleg a körmét rágja, hátha az is jelent egy-két pontot a mi fiunknak. Fejlett demokráciákban nem ritka az ilyesmi, a múltkor például az olasz államfőt mutatták valamilyen futaballdöntőn, amint éppen feldúltan hadonászik a dísztribünön egy meg nem adott tizenegyes miatt.Szép és emberi az ilyen, országok, kontinensek látják, hogy az illető államférfit is anya szülte, érzelmei, indulatai vannak, adott esetben a kalapját is képes földhöz vágni, ugyanúgy, mint mi, flaszteron szaladgáló mikiegerek. Be is szokta mondani ilyenkor a szpíker, hogy mit látok, kedves nézők, hát nem eljött a bokszdöntőre (futballmecsre) kormányunk (államunk) első embere, jaj, de kedves tőle, tessenek gyorsan tapsolni egy nagyot odahaza a tévéfotelban.Ez azonban – mint említettem – fejlett demokráciákban szokás, idehaza, a Lagzi Lajcsik és Juszt Lacik földjén, ahol a Heti Hetes a lakosság egyik felének a szellemi központja, nem annyira. Így volt ez ezen a bizonyos Kokó-meccsen is: a német televízió operatőre (onnan kaptuk a képet) háromszor is rásvenkelt a magyar miniszterelnökre, a magyar riporter viszont (tőle kaptuk a hangot) az első két alkalommal úgy hallgatott, mint a csuka, még zárójelben sem említette, hogy itt az Orbán Viktor is, a mindenségit. Végre, harmadszorra már morgott valamit az orra alatt a kedves nézőknek. Ha szándékos volt a miniszterelnök nevének mellőzése, azért kell beszámoltatni a riportert. Ha meg nem ismerte föl elsőre a kormányfőt, akkor azért. Megjegyzem, régen hallottam már annyi sületlenséget tévériporter szájából, mint az említett ifjúéból. A meccs végén már azon drukkoltam, le ne iskolázza szegényt a szakkommentátorként mellette ülő Szántó Öcsi bácsi.