A XXI. század stratégiai cikkévé válik az ivóvíz

Az elmúlt évszázadok katonái a háborúkat hatalomért, kincsekért, birodalmak felépítéséért vagy azok feldarabolásáért, esetleg ideológiák, vallások elterjesztéséért vívták. A XXI. században a háborúkat a vízért folytatják majd – legalábbis így vélekedett még 1995-ben a Világbank akkori alelnöke, Ismail Serageldin. És valóban: a friss ivóvíz manapság a világon sok helyütt hiánycikknek számít. Több mint nyolcvan országban mintegy 1,7 milliárd ember mindennapos küzdelmet folytat a napi vízadag megszerzéséért, s az ENSZ szerint 2025-ig az emberiség kétharmada vízhiánytól szenved majd.A világ népessége évente 80 millió fővel növekszik, ráadásul az utóbbi évtizedekben majdnem kétszer annyi vizet fogyasztottunk, mint eleink. A természetes víztartalékok folyamatosan csökkennek, s a környezetszennyezés is egyre nagyobb pusztításokat végez. Földünk szerencsésebbik felén ma már elképesztő méreteket ölt a napi vízfogyasztás: Nyugat-Európában egy ember háztartási célokra naponta 200-300 liter, Észak-Amerikában pedig 500 liter friss vizet használ el. Ezzel szemben a válságzónák lakóinak meg kell elégedniük a napi húszliteres vízfogyasztással. Ezeknek az embereknek az is megnehezíti az életét, hogy az üvegházhatás miatt Földünk klímája állandóan módosul – ennek következtében pedig az áradások és a szárazságok is mind gyakoribbak lettek.Nem kevés feszültséget okozott a világban eddig is, hogy bizonyos régiókban az államok nem tudtak megegyezni abban: kihez is tartozzék az országhatáron hömpölygő folyó, ki rendelkezzék a talajvíztartalékokkal. A Közel-Keleten a sivatagi klíma és a kevés csapadék miatt a készletek folyamatosan apadnak. A térségben négy állam, nevezetesen Izrael, Jordánia, Libanon és Szíria vízkészletét ugyanazon folyó, a Jordán biztosítja, s ez bizony állandó konfliktusokat eredményez. Az izraeliek és a palesztinok vitájának is fontos eleme az ivóvíztartalékok, valamint a stratégiai fontosságú tavak és folyók ellenőrzése.Törökországban az úgynevezett Délkelet-anatóliai Projekt (GAP) keretében huszonkét gátat és tizenkilenc vízierőművet építettek fel eddig. Az még kérdéses, hogy ezeknek az építkezéseknek milyen ökológiai következményei lesznek majd a régióban, főként Irakra és Szíriára vonatkozóan. 1990-ben egyébként mindkét ország hevesen tiltakozott, amikor Törökország úgy határozott, hogy feltölti az Atatürk-gátat. Irak pedig később arról panaszkodott, hogy abban az évben terményeinek 15 százalékát veszítette el a török gátépítés miatt. Törökország egyébként – úgy tűnk – együttműködésre törekszik szomszédaival, hiszen több ízben is jelezte Iraknak, hogy a kitermelt kőolajért cserébe hajlandó vizet adni.Az említett régiótól keletre az Indus vizének elosztása okoz óriási feszültséget India és Pakisztán között, a Gangeszé pedig India és Banglades között – annak ellenére, hogy mindhárom ország kétoldalú szerződésekkel igyekszik javítani a helyzeten. India 1960-ban kötött egy megállapodást Pakisztánnal, Bangladessel pedig 1996-ban írt alá szerződést harmincéves futamidőre.Közép-Ázsiában Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán ugyanattól a két folyótól függenek – ez az Amu-Darja és a Szir-Darja. Hajdanán mindkét folyó az Aral-tóba ömlött, de a sztálini időkben mesterségesen elvezették folyásukat, hogy vizükkel a hatalmas gyapotültetvényeket öntözzék. Napjainkra az Aral-tónak majdnem fele kiszáradt már, és környékét gyakorta sós homokviharok tépázzák. Az öt közép-ázsiai állam együttműködése még várat magára, holott hosszú távon csakis az vezetne eredményre, ha sikerülne megállapodást kötniük.Indokínában a Mekong folyó miatt állandósult a feszültség Kína, Laosz, Kambodzsa, Vietnam és Thaiföld között. A Mekong deltájában a benyomuló tengervíz miatt évek óta folyamatosan romlik a folyóvíz minősége, és így csökken a felhasználható édesvíz mennyisége. Ez persze tovább rontja a Mekong környéki országok viszonyát.Afrikában a Nílus vizén tíz ország osztozik, ám a sorban a legelsők mégis Egyiptom, Etiópia és Szudán. Egyiptomnak már csak azért is létszükséglete, hogy megfelelő mennyiségű vízhez jusson, mert népessége a jelenlegi 68,5 millióról huszonöt éven belül százmillióra nőhet. A többi afrikai ország azonban többnyire azon válságzónákban fekszik, ahol az emberek nap nap utáni küzdelmek árán jutnak némi ivóvízhez. Az ENSZ egy 1997-es felmérése szerint Afrika huszonöt államából tizennyolcban a lakosságnak évente kevesebb mint 1000 köbméter vízzel kell gazdálkodnia (a világszervezet szerint ez az egy főre eső elfogadható minimális vízmennyiség évente). Észak-Afrika számos országában – Marokkótól egészen Szaúd-Arábiáig – teljes vízhiány uralkodik, ami azt jelenti, hogy nemegyszer a minimális vízmennyiség felét sem képesek az emberek megszerezni.S a helyzet csak rosszabbodni fog... 2025-re a közel-keleti és az észak-afrikai országokban, továbbá egynémely közép- és dél-afrikai, valamint dél-ázsiai államban a vízhiány tovább növekszik majd. Rendkívül fontos lenne, hogy ezek az országok a megfelelő technikai és politikai eszközök segítségével megelőzzék a feszültségek eszkalálódását – már csak azért is, hogy még véletlenül se indítson egyetlen ország sem háborút a vízkészletek birtoklásáért.Mi lenne akkor a megoldás? Nos, több variáció is létezik, ám ezek mindegyike rendkívül sokba kerülne az érintett országoknak. Az egyik lehetséges megoldás a gátépítés, amellyel az esőben gazdag időszakokban a felesleget felfogják és a szűkösebb időkig tárolják. Világszerte megszámlálhatatlan kisebb és mintegy negyvenezer nagyobb ilyen elven működő gát létezik, és számuk az elkövetkezendő harminc esztendőben hozzávetőlegesen tíz százalékkal nő majd. Ugyanebben az időszakban viszont az érintett térségek népessége körülbelül 45 százalékkal növekszik majd, így könnyen megállapítható, hogy az újonnan épített gátak csupán részben jelentenek megoldást.Líbiában évek óta a talaj fosszilis rétegeiből nyerik a vizet. Moamar Kadhafi óriásprojektje lehetővé tette, hogy Líbia megsokszorozza az évente felhasználható talajvíz mennyiségét. Ám ezek a készletek is végesek. Egy 1997-es tanulmány rámutatott, hogy Szaúd-Arábia például 1980 és 1995 között talajvízkészletének több mint 95 százalékát kimerítette már. Hosszú távon tehát ez sem jelent megoldást.Földünk vízkészletének 97 százaléka tengervíz, amely magas sótartalma miatt emberi fogyasztásra és öntözésre alkalmatlan. A sóionok kivonásával édesvizet nyerhetünk; ez – az optimisták szerint – egy csapásra megoldaná az emberiség vízproblémáit. Van azonban egy bökkenő: mégpedig, hogy ez az eljárás rendkívül sokba kerül. Napjainkban csupán a leggazdagabb országok engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy tengerből nyert édesvizet fogyaszszanak: Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emíségek, Kuvait és az Amerikai Egyesült Államok naponta több mint egymillió köbméter édesvizet nyernek ezzel az eljárással.A gátépítés, a sótalanítás és a többi csupán technikai „segédeszközök” – ennél azért sokkal többre lenne szükség. Hosszú távon ugyanis csak az a régió tud felülkerekedni a nehézségeken, amely hajlandó az összefogásra és az együttműködésre szomszédaival. Politikai akarat híján a leghatékonyabb gát sem tudja orvosolni a problémákat.A szakértők mindenesetre úgy vélekednek: nem valószínű, hogy a következő nemzedék a vízért háborúzik majd – már csak azért sem, mert a történelem során az édesvízért zajló konfliktusokat legtöbbször tárgyalásokkal és megállapodásokkal sikerült megoldani. Harcok valószínűleg ott várhatók, ahol az intézményi és a technikai fejletlenség társadalmi feszültségekkel párosul, s ahol mindezeket etnikai, vallási vagy valamilyen ideológiai köntösbe bújtatják. A víz miatt keletkezett feszültségeket azonban semmi esetre sem szabad lebecsülni. Az ENSZ felmérése szerint napjainkban körülbelül 25 millió ember hagyja el az otthonát évente a víz hiánya miatt. S ez hárommillióval több, mint ahány ember a háborúk miatt válik földönfutóvá.