Ariel Saron, a Likud buldózere

Az izraeli politikai élet bővelkedik a kanyargós életutat bejárt figurákban. Még a palesztinokkal és a szomszédos arab államokkal kötendő béke legkitartóbb hívei között is sokan vannak, akik egykor a „héják”, vagyis a háborúpártiak között voltak. Nem véletlen ez, hiszen a modern izraeli állam története megszületése óta háborúk, helyi konfliktusok, megszállások és kivonulások, béketárgyalások és a megszállt területen élők lázadásainak története. A zsidó állam politikai elitjében pedig mindenki szolgált a hadseregben, és részt vett valamelyik háborúban vagy valamilyen éles katonai bevetésen. Sokan még katonatisztként vívtak ki maguknak olyan elismerést, amely később komoly lökést adott nekik a politikai pályán is. Vannak olyanok is, akik lélekben még ma is uniformist hordanak, és akik szerint Izraelnek a harcmezőn és nem a tárgyalóasztaloknál kell megvédenie érdekeit. A nemzetközi sajtóban csak „héjáknak” nevezett keményvonalasok egyik tipikus alakja Ariel (Arik) Saron is, aki könnyen lehet, hogy hamarosan a zsidó állam miniszterelnöke lesz. A jobboldali Likud vezérére ugyanis a legfrissebb közvé-lemény-kutatási adatok szerint most sokkal többen szavaznának, mint a jelenlegi miniszterelnökre, Ehud Barakra.Ezek az adatok azonban nem azt jelentik, hogy a 73 éves Saron egyértelműen népszerű politikusnak számít. Ez a trend inkább azt jelzi, hogy az izraeliek jelentős része kiábrándult Barakból, a beváltatlan békeígéretekből, és leginkább abból, hogy október óta gyakorlatilag háború folyik az országban, és egyre kevesebb remény van arra, hogy rövid idő alatt megfékezhető lenne a palesztin lázadás, a második intifáda. Ennek kirobbanásában pedig éppen Saron-nak volt fontos szerepe, azzal, hogy hatalmas kíséretével (sokak szerint provokatív szándékkal) az Al-Aksza mecsethez látogatott. A Templom-hegyen tett demonstratív vizit azt jelezte: Saron elutasítja Jeruzsálem bármilyen megosztásának lehetőségét.Saron igazi frontharcos, és ezt a tulajdonságát a civil politikában is megőrizte. Ismerői amolyan „buldózernek” tartják, aki mindenen és mindenkin képes átgázolni, hogy céljait elérje. A háborúkban gyakran rögtönzött, néha mintha kísértést érzett volna arra, hogy a paranccsal ellentétesen cselekedjék. Kockázatos akciói azonban a harcmezőkön általában sikeresek voltak. A dicsőséges haditettek mellett számtalan dicstelen epizódja akad Saron életpályájának. A legsötétebb folt védelmi minisztersége idején került az életrajza lapjaira. Ő irányította az izraeli hadsereg libanoni bevonulását, majd tétlenül asszisztált az izraeli hadsereg által is támogatott libanoni keresztény milíciák sabrai és satilai, palesztin menekülttáborokban végrehajtott mészárlásaiban (1982). Egy izraeli vizsgálóbizottság később megállapította ebben Saron közvetett felelősségét. (Az arab közvélemény máig őt hibáztatja a vérengzésért.) Akkor a politikusnak a közhangulat nyomására távoznia kellett a kormányból. Egy évvel miniszteri bukása után (1984) elveszítette pártja, a Likud elnökségéért folyó versenyt is. A szívós politikus azonban nem adta fel, hogy ismét a politikai élet főszereplői közé lépjen. Több kormányban is miniszterként tevékenykedett. Benjamin Netanjahu kormányában a külügyeket irányította, és ez az időszak szinte az izraeli–palesztin párbeszéd teljes befagyásához vezetett. A közvetítésben főszerepet vállaló amerikai diplomácia is igencsak hűvösen viszonyult Saronhoz. Ezek után nem véletlen, hogy a közel-keleti békekötésben érdekelt Egyesült Államok sem fogadná kitörő örömmel a jelenlegi Likud-vezér választási győzelmét. Nem beszélve a palesztinokról, akik Saron múltját ismerve egy darabig nem is biztos, hogy tárgyalóasztalhoz ülnének az új kormányfővel. Már amennyiben Saron keresné a megegyezést. Ő ugyanis nemrég igencsak lesújtóan nyilatkozott a jelenleg vontatottan haladó közel-keleti békéltetés alapjait lerakó oslói megállapodásról. Az szerinte halott – el kell temetni.