Árnyak vagy fények?

Hölgyek! Urak! E-mailen nem szólhatok, mert XXI. századi analfabéta vagyok. Ezt mondták. Ezt merték mondani. Mert se számítógép, se internetes száguldozás, se angol. Akkor meg minek él a kedves?Fogjon gyalásót, és temesse el magát élve valahol a temető árkában, ahová annak idején az akasztottakat földelték. Mert így nincs értelme. Volt egy film. Kommunista ideológiával fűszerezve, már-már csípett. Pécsi Sándor volt a párttitkár, Tolnay Klári pedig a letűnt úri osztály képviselője. Szövőgyár. Mindenki fölállt, és elmondta, mihez ért. Kézzel foghatólag. Mire Tolnay: Tudok egy kicsit németül és franciául, kézimunkázni is tanítottak, meg a zongora se áll távol tőlem, persze csak a házimuzsikálás szintjén, és remek társalgó vagyok. Mire Pécsi: De mihez ért? Tolnay Klári akkorra már leült, megvető tekintetek kereszttüzében levegő után kapkodott. Semmihez sem értett igazán. Márpedig a globalizáció korában egy dologhoz kell érteni, de nagyon. A pénzhez. Ezért az analfabétaságom. Fusson, akinek nincs bora! Mert mi van Nyugaton? Az itt a kérdés. Mert ami ott van, az lesz nálunk. Különben elsüllyedünk, s mivel még nem vagyunk teljesen állatok, hát Noé sem nyúl le kalimpáló kezeinkhez. A kapitalizmus a gyógyír. A piac. Ha kell, veszik, ha nem, akkor csomagol az árus. Legyen az az áru bármi. Irodalom, zöldség, festmény vagy kotta.Mikor 1992-ben munkanélkülivé váltam, a központnál jelentkeztem, részt vennék kulturálismenedzser-képző tanfolyáson. A legjobbak közt végeztem. De lett-e belőlem menedzser? Hát lehet a parlagfűből rózsa? De ez nem is érdekes. Az érdekes az volt, hogy jöttek az amik. Az egyik ötvenes úr rájött, hogy minél több házat, nyaralót, autót halmozott föl, annál boldogtalanabb lett, a család már rá se hederített, munkamániás lévén majdnem belehalt a melóba. Aztán szépen elosztogatta a vagyonát. Bérelt kocsin jár, szállókban éjszakázik, azóta vagyona több, mint valaha, a család ismét az övé, és így tovább. Szerényen fölemeltem jobbomat, és azt mondtam: jó tanács. Így kell ezt csinálni. Mi is így fogjuk. Csak ahhoz hadd unjuk meg a jachtokat, a szuperjárgányokat, a házakat és nyaralókat. Csakhogy nálunk még igen sokan a földet eszik, és kunyhókban élnek, illetve vegetálnak. Kis időt, uraim. Mondjuk ötven, száz évet. Akkor talán. Mert nem az a baj, hogy ott csillog a Nyugati mögött a hatalmas high-tech tér. Mert szebb, mint a poros teherpályaudvar. Nem baj, hogy a Várkert kioszk kaszinó lett. Ybl-szobor mögött. A nagy építész örül. Odaföntről. Építsétek csak be a lyukakat. Legyen már vége a második világháborúnak. Az a baj, hogy autópályadíj van, mert a Nyugat, lám, ugyanúgy behajtja. Igen ám, de nem régóta! Mi miért nem tudunk várni vagy ötven-száz évet? Biciklizzünk! Jó. De aki éveket várt a Trabantra, Skodára, Moszkvicsra, az most még egy kicsit szeretne autózni a „mi autónkkal”, vagy a Marutival, Ticóval, Matizzal. Mert ezek a kocsik a „testvéri” autók után Ferrari-élménnyel ajándékoznak meg. Minket. Akik még nem „nőttünk föl” ehhez a másik ideológiához. A régihez sem. Nem voltunk ideológiailag képzettek. Most meg emígy. Mit tegyünk? Mit tegyen az introvertált, ha extrovertáltra kényszerítik? Meg a depressziós? Mikor lesz fontos az ember? Legyen az globalizált vagy nemzeti? Hölgyek! Urak! Csak ne a lassú halált. Csak ne az évekig szenvedést. Gyorsabb a lövedék.