Az erdélyi triász Pest-Budán

Románia valamennyi prófétája, és azok, akik a megteremtésére törekedtek, a magyarok nagylelkű türelme mellett és pártfogása alatt nőttek fel, és nemzeti eszméiket, valamint a románok egyesülését célzó törekvéseiket a magyarországi sajtószabadság lehetőségeivel élve hirdették. Ion Heliade-Radulescu, a román nemzeti kultúra egyik alapító egyénisége nyilatkozott így 1858-ban a budai Egyetemi Nyomdára és az erdélyi triászra utalva.Hogyan alakult ki ez a nagyszerű együttműködés? Mi vezetett erdélyi román értelmiségieket Budára? Mit adott nekik a Duna menti város?Az Egyetemi Nyomda egyszerre volt kulturális intézmény és megrendeléseket teljesítő, üzleti vállalkozás. A triász: Samuil Micu-Klein (1745–1806), Gheorghe Sincai (1754–1816) és Petru Maior (1756–1821) a román felvilágosodás élcsapata. Az, hogy a XVII. század végén az erdélyi románok nagy része áttért az ortodoxiáról a görög katolikus vallásra, most hozta meg gyümölcsét, amikor minden korábbinál szélesebb látókörű nemzedék lépett színre. Teológusként Rómában és Bécsben tanultak. Szerzetesek lettek, a kolostori aszkézist azonban értelmetlennek tartották, és József császár egyház- és iskolapolitikájának láttán megpróbálták odahagyni a balázsfalvi kolostort, ami a két fiatalabbnak sikerült is. De mindvégig szerzetesi buzgalommal szolgáltak. A nyelvet kellett újjáteremteniük, akár magyar kortársaiknak.Micu-Klein és Sincai 1780-ban tették közzé Bécsben (latinul) az első román nyelvtant, amelyben javasolták a cirill betűk latinnal való helyettesítését. E mű kiadása korszakhatár a román filológiában. A megújulásé és egyben a káoszé is. Hiszen csak nyolcvan esztendő múlva tették hivatalossá a latin betűs írást, és még húsz esztendő kellett, hogy győzzön a fonetikus írás elve. Nem véletlen, hogy a triász könyvei cirill betűvel jelentek meg.II. József halála, a Habsburg Birodalom egészét jellemző reakció törést hozott. A „kalapos király” birodalmi patriotizmusa és a rendi világ elleni fellépése kedvező volt azoknak a románoknak, akik a népművelésben és a közigazgatásban nyertek szolgálatot. Sincai például tanfelügyelőként iskolákat szervezett, tankönyveket írt, illetve fordított. De amikor a román nemzetet Erdélyben önálló, a rendi nemzetekhez hasonló jogokkal felruházott alanyként akarták elismertetni, és az egyházat is a nemzeti politika szolgálatába akarták állítani, szembekerültek az állami és még inkább az egyházi vezetéssel. Micu egy ideig meghúzódott a kolostor nyugalmában. A legtermékenyebb román tollforgató lett. Teológiai és filozófiai értekezéseket tett közzé, a Bibliát is lefordította. Belefáradt Balázsfalvába. 1803-ban Budára jött cenzornak, hogy aztán olyan pompával temessék el, mint görög katolikus papot addig itt soha. Munkáját az időközben korrektorként alkalmazott Sincai folytatta, bár nem sok jót ígért a hűséges barát megalkuvást nem ismerő természete.Gheorghe Sincai valósággal újjászületett Pest-Budán. Mint egyik barátjának írta: „Korán kelek a Bécsi kapu melletti lakásomban, miután imádkoztam, négykor már az asztalnál ülök, fél kilencig olvasok. Majd átmegyek Pestre, valamelyik könyvtárba...”Élete nagy művén dolgozott, és azt akarta kiadni: A románok és más népek krónikája címűt, méghozzá latinul. Közben a Micu-Kleinnal 1780-ban közösen írt nyelvtankönyvet dolgozta át és adta ki újra. De ő is úgy járt, mint Micu-Klein: hatalmas történeti munkájának csak töredékét tudta közzétenni a kalendáriumban. Ellene már a cenzúra lépett fel. Néhány év múlva – mert a kelleténél több konfliktusba keveredett – mennie kellett. Megtért ahhoz az Abaúj megyei Wass családhoz, ahol korábban nevelősködött. A magányos üstökös – ahogy egyik életrajzírója nevezte – keserűen jegyezte meg: „Ha ez a család nem lenne, akkor az én románjaim segítségével sohasem írtam volna meg ezt a krónikát.” Némi keserűséggel kellett tudomásul vennie az új román cenzor, Maior sikereit is, hiszen ez – azt vallva, hogy „bármiképpen is változzon a szerencse, az okos ember mindig boldog” – Budán is éppúgy feltalálta magát, mint otthon, ahol szászrégeni főesperesként küszködött papjaival és gyakorta gyanakodó híveivel.Petru Maior után nem is maradt oly sok kiadatlan kézirat. Igaz, román egyháztörténetét betiltották, többek között azért, mert az erdélyi püspökről is éles hangon írt. Fő műve, A románok eredetének története Dáciában 1814-ben látott napvilágot nyomdánkban. Nemzedéki vallomás és hagyatkozás volt ez. Janus-arcú mű: egyik arca a múltba tekint, a másik a jövőbe. Egyszerre jellemzi nacionalista dogmatizmus és történelmi realitásérzék. Miként „az igaz Isten az igaz Istentől” – állította –, úgy származnak a románok a rómaiaktól. A románok nem korcsok. A Dáciát meghódító római ősök nem keveredtek alacsonyabb rendű elemekkel, legyőzött, hitvány dákokkal és jöttment nomádokkal.Ugyanakkor a magyarok nála nem elnyomók. „A magyar nép nem csinált semmi igazságtalanságot a románnak.” A két nemzet – fejtegeti Anonymusra hivatkozva – szerződést kötött egymással. Aki nemes, az egyenlő, a magyar közember éppen úgy nem viselhet hivatalt, mint a román. A társadalmi és nemzeti közbéke őrzése mindenki kötelessége. Mégis a nemzeti ébredés forrongó korszakának bibliája lett ez a mű. 1834-ben – moldvai megrendelésre – újra kiadták, bár ez már inkább csak szimbolikus gesztus, mert időközben a román szellemi élet súlypontja Erdélyből és Magyarországról áttevődött a dunai fejedelemségekbe.A múlt század első évtizedeiben Buda volt a legtöbb román nyelvű könyvet a legrendszeresebben kiadó nyomda otthona. 1780-tól 1830-ig mintegy 200 román nyelvű könyv jelent meg itt. A legtermékenyebb az 1806–1818 közötti időszak; akadt olyan esztendő, amikor több mint tíz mű látott napvilágot. Bukarestben ekkortájt szünetelt a könyvkiadás.Az Egyetemi Nyomda adta ki 1825-ben az úgynevezett Budai szótárt, amelynek munkálatait Micu-Klein kezdte el, s Maior fejezte be. A négynyelvű (román, latin, magyar, német) szótár – a román nyelvtörténet egyik legfontosabb forrása – az erdélyi triász múlhatatlan értékű alkotása.