Blair támadható Mandelson miatt

A brit média természetesen szenzációként kezeli Tony Blair jóbarátja és legközelebbi harcostársa, a kabinet Ulsterért felelős tárcájának csúcsminisztere, Peter Mandelson lemondását.A cikkek tónusa változó, de az üzenet ugyanaz, akár a konzervatív, akár a baloldali lapok hasábjain jelentek meg: a ragyogóan tehetséges politikus a jellemében rejlő hibáknak köszönheti, hogy aránylag apró botlása következtében búcsút kell mondania a bársonyszéknek, mégpedig ezúttal csaknem bizonyosan örökre. Több cikkíró még azt is megkérdőjelezi, hogy megtarthatja-e Mandelson alsóházi mandátumát, vagy kénytelen lesz visszalépni a jelöltetéstől a tavaszi választás előtt. Némelyik bulvárlap kivételével általában elismeréssel adóznak ulsteri békéltető munkájának és kiváló politikai stratégiai érzékének, de az az általános médiavélemény, hogy a csűrés-csavarás nagymestere ezúttal túllőtt a célon, és saját dolgát ügyefogyottan kezelte. Mandelson az utolsó pillanatig nem ismerte el, hogy hibát követett el, amikor beleavatkozott egy állampolgársági ügy kezelésébe, hanem a sajtó vendettáját okolta bukásáért. Meg kell jegyezni, hogy a sajtónak volt is némi oka rá, hogy az újságírókat hol lekezelő, hol ledorongoló, hol cinkosan kihasználó politikusért ne lelkesedjen.Fontosabb kérdés, hogy mit jelent Mandelson bukása a Munkáspárt, a kormány, Ulster szempontjából. A párt neki köszönheti, hogy kormányhatalmon van. Ő mutatott rá először, győzte meg Tony Blairt és körét arról, hogy a régi osztályharcos, félmarxista középosztály- ellenes párt sosem győzhet a választáson. Ő az új, az egész választótestületet a maga potenciális támogatóinak tekintő, a modern szociáldemokrácia gazdasági elveit követő, piacorientációjú Munkáspárt megtervezője. Távozásával Tony Blair jobban ki van téve a régi Munkáspártot visszasíró „öreg káderek” támadásainak – és pragmatikus pénzügyminisztere, Gordon Brown vetélkedésének a vezetéséért. Ulster elvesztette az unionisták megszelídítőjét, és ennek következtében könnyen elveszítheti az unionisták mérsékelt vezetőjét, David Trimble főminisztert is. Az új ulsteri miniszter, a skót katolikus Peter Reid, aligha lesz a protestáns unionisták kedvence. Végül, de nem utolsósorban a kormány elvesztette a legbefolyásosabb europárti politikusát is. Mandelson távoztával, kivált, ha a toryk valamennyire tért hódítanak a választáson, és megerősödik helyzetük az alsóházban, már az is elképzelhető, hogy Tony Blair biztosra vehető választási győzelme után nem kockáztatja meg a népszavazást az euróról.Különös véletlen, hogy Mandelson bukása egybeesik Joschka Fischer londoni látogatásával. Az európai egység zászlaját hordozó német külügyminiszter olyan brit kormánnyal tárgyal, amelynek soraiból immár hiányzik az EU legelkötelezettebb híve. Fischer hitet tett ugyan meggyőződése mellett, de – nyilván házigazdái kérésére – tisztelettel adózott a nemzetállam fogalmát megtestesítő brit parlament szuverenitásának, és hangoztatta, hogy a tagállamok önrendelkezését az unió szorosabbá válása nem fenyegeti.