Brit pártpénzek

Stuart Wheeler nevével csak nemrég ismerkedett meg a brit közvélemény. A hatvanöt éves milliomos, aki fogadóiroda-láncát tavaly részvénytársasággá alakította át, és kilencvenmillió fontot kapott részvényeiért, ötmilliót adományozott a Konzervatív Pártnak. Saját bevallása szerint az volt a célja, hogy legalább anyagi téren javítsa a számára rokonszenves William Hague esélyeit a tavaszi választáson Tony Blair miniszterelnökkel szemben. Wheeler egyébként közölte, hogy nincsenek politikai ambíciói, adományáért semmifajta jutalmat, tisztséget, kedvezményt nem kér, ha például Hague valaha javasolná, hogy főrendi címmel tüntessék ki, a címet sem fogadná el.Wheeler adományának előzménye az volt, hogy korábban három milliomos a Munkáspárt kincstárát gazdagította összesen hatmillió fonttal. Wheeler úgy vélte, hogy ez méltánytalan előnyhöz juttatja az amúgy is „birtokon belüli” és már csak azért is kedvező helyzetben lévő miniszterelnököt. Ezek a politikai adományok régóta szerepelnek a brit pártok egymás közti torzsalkodásában. A Munkáspárt emberemlékezet óta állítja, hogy a toryknak könnyű a dolguk, mert élvezik a nagytőke támogatását. A toryk válasza erre az, hogy a Munkáspárt viszont a szakszervezeti mozgalom politikai szárnya, s mint ilyen, maga mögött tudhatja a nagy szakszervezetek milliárdjait – a helyzet azonban megváltozott: a szakszervezetek tagjainak száma csökken, így azok immár nem jelentnek aranybányát a Munkáspártnak.Nagy-Britanniában a lakosságnak csak mintegy három százaléka rendelkezik párttagsági könyvvel, a tagdíjakból a pártok nem élnek meg. Igaz, hogy az 1997-es választások előtt és után sok tízezer fővel nőtt a Munkáspárt taglétszáma, de ez tiszavirág-életűnek bizonyult, és a párttagság ma alig nagyobb, mint azelőtt. A brit politikai pártok apránként elvesztették „tömegvonzásukat”.Gyakran hangzott el az a követelés – kivált a Munkáspárt részéről –, hogy szabjanak felső határt a választási hadjáratokra költhető összegnek. A jövő hónapban életbe is lép az erről rendelkező törvény, amely e határt húszmillió fontban állapítja meg. A várakozások szerint a belügyminiszter, akit az új törvény erre feljogosít, még ezt is lefaragja 15 millióra. A kisebb pártoknak még ez is sok. Innen az az elképzelés, hogy – több más országhoz hasonlóan – a pártok kampányköltségeit kizárólag az állam fedezhesse. Ez ellen azonban több kifogás is van. Például az adófizető a számára ellenszenves pártokat is kénytelen támogatni, és a parlament egy sor komolytalan párt kampányának pénzelésére kényszerül.Amíg ennél jobb megoldás nem akad, addig a Munkáspárt és a Konzervatív Párt a szerény harmadik gyanánt utánuk kullogó liberális demokratákkal együtt a szó szoros értelmében kénytelen támogatóinak nagylelkűségére bízni magát.