Címkézés nélkül

Forradalmi volt-e a Tanácsköztársaság, ellenforradalmi-e az azt követő korszak, szükségszerű volt-e az első világháborútlezáró békediktátum, részt vett-e magyar tábori csendőrség a deportálásokban, volt-e alternatívája a második világháborúba való belépésnek? Kérdések, amelyek a több évtizedes történelemhamisítás után megválaszolásra várnak. A történész, a korszak jó ismerője, Szakály Sándor a fellelhető források alapján ezekre a kérdésekre próbálja megadni a választ.Nyolcvan évvel ezelőtt, 1921. március 27-én IV. Károly király visszatért Magyarországra, hogy a trónt elfoglalja. Reális kísérlet volt ez?– Azok az európai viszonyok és lehetőségek, amelyek 1921-ben fennálltak, nem tették lehetővé a visszatérését. Magyarország az első világháború után szétesett. A körülötte létrejött új államok, Csehszlovákia, a román királyság vagy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elemi érdeke azt kívánta, hogy Magyarország ebből a helyzetéből ne tudjon kilépni. Ezek az országok kezdettől fogva hangoztatták: nem fogják eltűrni, hogy egy Habsburg a magyar trónra kerüljön.– Horthy Miklós kormányzó mit tett?– Meggyőzte az uralkodót, hogy szerencsétlen és helytelen lépés lenne, ha megpróbálná a hatalmat visszavenni, de egyben biztosította a hűségéről. Azt kell mondanom, Horthy reálisabban látta a kérdést 1921-ben, mint Károly király.– Horthy tehát megakadályozta a restaurációs kísérletet s az ország teljes feldarabolását. Meghatározó volt a szerepe?– Nagyon sajátos szerep jutott neki. Amikor hadügyminiszterré választják Szegeden az ellenforradalmi kormányban, létrehoz egy új fegyveres erőt, a nemzeti hadsereget, amely ugyan kicsi, de a Vörös Hadsereggel szemben alternatívát jelent a katonáknak. S ez a hadsereg lesz a Tanácsköztársaság után az egyetlen tényleges fegyveres erő, amelynek köszönhetően Horthy meghatározó szereplő lesz az ország belpolitikai életének alakításában is. Ugyanakkor kiderül, hogy Horthy olyan személy, akit elfogadnak az antantországok, főleg a britek, valamint a magyar politikai elit is. Feltehetőleg átmeneti szerepet szán neki a politika, amikor kormányzóvá választják 1920 márciusában.– Kun Béláék Tanácsköztársaságát miért tekintjük forradalminak, s miért ellenforradalomnak az azt követő időszakot?– Azt tartjuk, hogy a forradalom pozitív, az ellenforradalom negatív sugárzású kifejezés. Mégis a Horthy-korszak meghatározó politikusai is ellenforradalomról beszélnek. Az volt a logikájuk, hogy amennyiben Kun Béláék forradalomról, kommunista hatalomátvételről beszéltek, ők az ellen a forradalom ellen léptek fel pozitív előjellel, s ennek az ellenforradalomnak számukra pozitív töltése volt.– 1945 után azonban az ellenforradalom megnevezés negatív töltésű lett.– Ha egy korszak magát így nevezi, akkor semmi okom és jogom nincs másképpen nevezni, s nem biztos, hogy nekem erről az ellenforradalmi korszakról csak negatív véleményem lehet. A kérdés az, hogy ma miként oktatjuk, tanítjuk, miként mutatjuk be ezt a korszakot. Rákosiék azt állították, hogy 1945 után kommunista, szocialista forradalom zajlott le Magyarországon. Ilyen értelemben az 1956-os forradalom és szabadságharc ellenforradalomnak tekinthető. De miután rendkívül negatív a jelző, és a Kádár-rendszer ötvenhatot ellenforradalomnak titulálta, ezért minden normális ember forradalomnak és szabadságharcnak nevezi.– Még két fogalom terjedt el a magyar közvélekedésben: a vörösterror és a fehérterror. Vörösterrornak nevezik azt, amit Kun Béláék, Szamuely Tiborék és követőik hajtottak végre, és fehérterrornak tartják azt, amit Héjjas Ivánék és a Prónay-különítmény tett. A reakciót ellenreakció követte. Mi az igazság?– Úgy szoktam mondani, hogy a vörösterror intézményesített formája volt a Tanácsköztársaságnak, a rendszer a terrorra épült. 1920-ban Váry Albert koronaügyész-helyettes összeállítása szerint több mint négyszáz embert tartanak a vörösterror áldozatának. Erre az intézményesített terrorra volt válasz a fehérterror. A történelemhamisítást jobban meg lehetett fogni, amikor arról írtak, beszéltek, hogy több tízezer embert érintett a fehérterror. Mértékadó források ezernél több személyt említenek, akik a fehérterror áldozatául estek, de ezt sem tudták dokumentálni. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezeket az atrocitásokat a korabeli közigazgatás nem pártolta. Lényeges az is, hogy a különítmények többsége nem hivatásos katonákból, katonatisztekből állt, s a magyar belpolitikai élet elítélte a törvénytelenségeket. Végül Teleki Pál első miniszterelnöksége idején felszámolták az alakulatokat.– Ejtsünk néhány szót Károlyi Mihály szerepéről. Olyan bűnöket rónak fel neki, hogy lefegyverezte a hazatérő katonákat, ezzel védtelenné tette az országot, s lehetővé vált, hogy idegen katonák szállják meg területeinket.– Azt hiszem, Károlyi személyéről sohasem lesz a magyar történetírásban konszenzus. Károlyi szerintem naiv politikus, aki pacifistaként lép fel az első világháború idején, és hisz azoknak a wilsoni elveknek, amelyek szerint a nemzetek önrendelkezési joggal bírhatnak, s majd tárgyalások útján rendezni lehet a vitás kérdéseket. Nem így történt.– A politikai elit, az arisztokrácia lenézte Károlyit, egyesek gazembernek tartották.– 1918-ban, az úgynevezett őszirózsás forradalom után a korabeli konzervatív magyar politikai erők is elfogadták Károlyi személyét, miszerint ő képes lenne tárgyalni az antanttal.– A hatalmat mégis átadta a kommunistáknak.– Károlyi Mihály az emigrációban megírta, hogy nem úgy adta át a hatalmat, hogy tessék, vigyétek. Őt egy vértelen puccs távolította el a hatalomból. Abban valóban hibázott, hogy lefegyverezte a hazatérő katonákat, mivel így kiszolgáltatottá tette az országot. Ugyanis a visszatérő katonai alakulatok jelentős részét – más véleményekkel ellentétben – nem fertőzték meg forradalmi eszmék. Vannak, akik viszont úgy érvelnek, nem biztos, hogy ezt a katonai erőt együtt lehetett volna tartani, mivel az agitátorok a pályaudvarokon a hazatérőket fellázították volna. Véleményem szerint mégis felelőtlenség volt a hadsereg lefegyverzése, mert ha egy erős haderő marad az országban, a szerveződő csehszlovák hadsereggel szemben határozottabban tudott volna fellépni, és lehet, hogy több engedményt tudott volna kicsikarni a béketárgyalások során.– Horthy Miklós emlékirataiban azt írja, hogy Sir George Clerk angol főmegbízott megnyugvással vette tudomásul, amikor kormányzóként megígérte, hogy sem katonai diktatúra, sem zsidóüldözés nem lesz. Miért volt ez ennyire fontos az angol főmegbízottnak?– Ez nagyon bonyolult, a magyar közgondolkodásban megkerülhetetlen kérdés. 1919-ben a Tanácsköztársaság vezetői és a népbiztosok döntő többsége zsidó származású volt. Persze voltak, akik kikeresztelkedtek, vagy egyszerűen ateistaként élték életüket. A magyar közvélemény és a magyar politikai elit meghatározó része úgy élte meg 1919-et, hogy a zsidóság a történelmi Magyarország és a történelmi osztályok ellen lépett föl. Hozzátéve, hogy a magyar zsidóság, a magyar zsidó kis- és nagypolgárság jelentős hányada ugyanúgy megszenvedte a vörösuralom időszakát, mint a nem zsidók. A vörösterror idején éppen úgy összeszedték, bántalmazták a zsidó kisiparosokat, tőkéseket, mint bárki mást. Ahogy Horthy nemzeti hadseregében is találunk zsidó származású katonatiszteket. Magyarországon ez a kérdés korábban nem létezett, ekkor jelent meg először ilyen élesen.– Betartotta Horthy az ígéretét?– A lehetőségeihez képest betartotta. Nem hiszem, hogy eredendően antiszemita volt, akinek az lett volna élete fő célja, hogy a magyarországi zsidóságot bántsák vagy üldözzék. Úgy gondolom, Horthy Miklós, illetve az úgynevezett ellenforradalmi rendszer nem az antiszemitizmus hullámain került hatalomra.– Diktatúra vagy parlamentáris demokrácia volt a Horthy-korszakban?– Korlátozott parlamentáris demokrácia volt, mert a kormánypárt mindig olyan többséggel rendelkezett, hogy az ellenzéknek igazából sohasem volt lehetősége beleszólni az ország irányításába. Mindenesetre diktatúráról, fasizmusról a kormányzó idejében nemigen lehet beszélni. Nagyon lényeges volt, hogy Magyarországnak sikerült belépnie a Népszövetségbe, mert kölcsönhöz jutottunk, az ország teljesítette, kifizette a békediktátum által rárótt kötelezettségeit. A másik lényeges dolog, hogy a húszas évek végén sikerült kitörnie az elszigeteltségből. A leglényegesebbnek azt tartom ebben az időszakban, hogy Bethlen megtalálja az olasz kapcsolatot, létrejön az olasz–magyar megegyezés 1927-től. Hiszen a háborúban a győztesek oldalán álló Olaszország Magyarországot partnerként kezdi kezelni, és támogatja a magyar elképzeléseket. Nem beszélve arról, hogy a gazdasági világválság ellenére Magyarország fokozatosan megerősödik.– Nemrég jelent meg a Horthy tábori csendőrségéről írott könyve, amely éles vitát váltott ki. Valóban a magyarországi zsidók elhurcolásának egyik bázisa volt a tábori csendőrség?– A tábori csendőrség az első és a második világháború idején is a mozgósításkor, a hadra kelt seregben játszott főszerepet katonai rendészként. Ez nem magyar jelenség volt, az amerikai hadseregben military police-nak, katonai rendőrségnek, a németeknél tábori csendőrségnek hívták. Tehát minden hadra kelt seregnél működött ilyen szervezet. De azt is el kell mondani, hogy a magyar királyi honvédségnél a második világháború alatt kis létszámú, de jól kiképzett, fegyelmezett csendőrökből felállított alakulat volt. A tábori csendőrség a magyarországi zsidóság elleni atrocitásokban, a deportálásokban alig vett részt, hiszen az volt a feladata, hogy a katonaságnál a rendet, a fegyelmet fenntartsa, a hadseregen belül végezzen rendőri feladatokat.– A tábori csendőrség mégis negatív képzeteket kelt.– A tábori csendőrségnek is feladata volt a szökevények, bujkálók felderítése, elfogása, átadása a bíróságnak, ha netán olyan helyzet volt, akár a felkoncolásuk is. De erre a korabeli jogszabályok adtak lehetőséget, amit az adott parancsnok lelkiismerete szerint finomíthatott. Ez a szerep 1944. október 15–16., a nyilas hatalomátvétel után felerősödhetett. A negatív előjel alapját az képezi, hogy a magyar királyi csendőrség részese és végrehajtója a magyarországi zsidó lakosság, pontosabban a vidéki zsidóság deportálásának. Ezért van az, hogy a csendőrt és a tábori csendőrt egy kalap alá veszik. Nagyon nehéz ma Magyarországon olyan témákhoz érzelemmentesen közelíteni, amelyek megosztják a társadalmat vagy a társadalom egy részét, és ha az ember ilyen témával foglalkozik, s próbál objektív lenni, akkor egyszer azt mondják róla, hogy jobboldali, máskor, hogy baloldali, egyszer antiszemita, máskor filoszemita. Pedig nem tesz mást, mint megpróbálja történészként a források alapján bemutatni valaminek a működését.– Végül is Horthy Miklós politikai pályafutása egyenes ívű volt, vagy súlyos törést szenvedett?– Szerintem egyenes pályáról beszélhetünk Horthy esetében, amely nem szép véget ért. Horthy Miklósnak a második világháború idején nagyon sok kompromisszumot kellett kötnie, és valószínű, hogy az ország érdekében számos esetben kellett úgy lépnie, ahogyan nem szeretett volna. Gondoljunk például 1944. március 18–19-re. Március 19-én a német csapatok megszállják az országot, 18-án Klessheimban tárgyal még a kormányzó Hitlerrel. Amikor megtudja, hogy megszállták az országot, határozott szándéka, hogy lemond. S a környezetében lévők, elsősorban a Honvéd Vezérkar főnöke rábeszéli, hogy maradjon. Szombathelyi Ferenc azzal érvel, hogy amennyiben a kormányzó elhagyja a posztját, a német megszállás még rosszabb lesz. Konkrét példaként megemlíteném, hogy amikor a budapesti zsidóság deportálása szóba kerül, gyakorlatilag a kormányzó határozott kiállásának köszönhető, hogy a több mint kétszázezer Budapesten élő zsidót nem deportálják Németországba. Horthy Miklóst, az ország első számú vezetőjét a nemzetközi közvélemény, a nagyhatalmak nem tekintették háborús bűnösnek. A felelősség más kérdés. Beszélhetnénk arról, felelős azért, hogy 1941-ben miként kerültünk hadba a Szovjetunióval, vagy miért vallott kudarcot 1944. október 15., 16., de ez nem bűnösség. A bűnösség az lett volna, ha szándékosan törvényellenes cselekedeteket hajt végre, ezt azonban nem tette, mert Horthy a korabeli magyar törvények alapján vezette az országot.