Dávid és Góliát harca

A jugoszláv vezetői hármas találkozójától senki nem várt különösebb eredményt. A két tagköztársaság ugyanis több pontban homlokegyenest ellenkező véleményen van a közös állam jövőjét illetően.Kostunica – akit a belgrádi népnyelv már „Földnélküli Voja”-ként emleget – néhány nappal ezelőtt hozta nyilvánosságra a maga változatát, s természetesen kijelentette, hogy nem fog körömszakadtáig ragaszkodni a szerb elképzelésekhez a délszláv állam jövőjét illetően. A szövetségi és a szerbiai hatalom azonban minden eszközt felhasznál, hogy a montenegrói vezetés és a függetlenségpárti polgárok tudomására hozza, milyen lesújtó a véleménye az elképzelésükről. A leggyakrabban hangoztatott kifogás a Djukanovics-féle vezetés konoksága ellen – nevezetesen, hogy kitartanak a függetlenné válás mellett – az, hogy nem hajlandók tudomásul venni, Belgrád politikája egy csapásra megváltozott Szlobodan Milosevics trónfosztásával.Ez másoknak sem nyilvánvaló, főleg, ha figyelmesen követi például a szerbiai sajtót, hiszen abban – a milosevicsi propaganda-hadjáratokat idézve – egymást érik a kisebbik tagköztársaságot lekezelő, a nem ezredéves, de mégiscsak történelmi tényként kezelendő montenegrói államiságot lekicsinylő írások. A mód, ahogyan a szerb pravoszláv egyház a Julian-naptár szerinti, úgynevezett szerb újévet ünnepelte Montenegróban, ugyancsak a „legszebb” milosevicsi hagyományokat idézte, és mindennél ékesebben bizonyította, mennyire benne van Belgrád keze a „spontán” népmozgalmak alakításában szerte Jugoszláviában. A forró hangulatú ünnepséget, amelynek végső célja állítólag a Djukanovics-vezetés megbuktatása lett volna, a szövetségi nómenklatúra montenegrói származású káderei szervezték. Ugyanazok, akik a közelmúltban bejelentették: Szerbiában megkezdődik a montenegrói származású polgárok összeírása. Ez nem egyéb célt szolgál, mint a megfélemlítést, azokét, akik montenegrói származásúak, de Szerbiában élnek, ám odahaza maradt rokonságukét is. Nehogy a függetlenségre merjenek szavazni, mert akkor rövidesen kénytelenek lesznek helyet szorítani Szerbiából visszatelepített atyafiaiknak. Arról nem is szólva, hogy – ha hinni lehet az utca emberének Belgrádban vagy éppenséggel Újvidéken – ezek az emberek Szerbiában zsíros állásokat töltenek be, amelyeknek hozadékából csurran-cseppen a fekete hegyek országában maradt családtagoknak is.