Több tízezer magyar mellett Rohr Magdolna tizenhét évesen került a Szovjetunióba, kényszermunkatáborokba. A magyar helyett a Gulág „főiskoláját” végezte el. Volt idő, amikor a csaknem negyvenezer lágerben egyszerre tizenkétmillió ember raboskodott a Kola-félszigettől a Kaukázusig. Közülük sok millióan a kegyetlenkedések, a fagy és éhezés miatt soha nem látták viszont otthonukat. Akik visszatértek, mint Rohr Magdolna és férje, a leventeként elhurcolt Pintér Károly, azoknak többsége soha nem tudott igazán talpra állni. Bélyeget hordtak magukon, évtizedeken át figyelték őket. Pintér Károlyné Rohr Magdolna szállodaipari számla-ellenőrzési csoportvezetőként ment nyugdíjba. Ma az egyik életben tartója a Gulág Alapítványnak, és több mint négyszáz volt magyar gulágos érdekvédője.Nem volt még tizenhét éves, amikor 1945. szeptember 23-án a szovjet katonai elhárítás két embere letartóztatta.– Megjelentek a lakásunkon, a Horthy Miklós úton, ami jelenleg a Bartók Béla út 1. szám. Akkor persze nem tudtam, miért. A szüleim nem voltak otthon, csak a nagymamám, őket majd nyolc év múlva láttam újra viszont. Az ékszereimet összeszedték, soha nem kaptam vissza őket. Az előzményhez tartozik, hogy Marczin Borbála barátnőmmel megismerkedtünk két fiatalemberrel, Herczeg Istvánnal és Tiefenbeck Kornéllal. Herczeg István azonban 1945 nyarán diszszidálni akart az országból, de elfogták. Később derült ki, hogy a noteszében benne volt mindhármunk neve és címe. A szovjet katonai elhárítás előtt így állt össze a négyszemélyes „összeesküvő banda” képe, ebből kreálták a kémkedés, a hazaárulás vádját és a szovjetek elleni szervezkedést.Pisztollyal verték– Politikával, gondolom, akkoriban nem foglalkozott.– Egyáltalán nem, és fegyver sem volt a kezemben, pedig az egyik vádpont szerint fegyveres ellenállást fejtettem ki a szovjetek ellen. Amikor 1990 után a kárpótlási hivatalban dolgoztam, akkor kértem el az egyik őr pisztolyát egy pillanatra, hogy legalább elmondhassam: egyszer fegyver volt a kezemben az életemben.– Milyen pályára készült?– Kereskedelmibe jártam, a háború miatt csak egy osztályom volt meg, nem is tudom, mi lett volna belőlem. Mindenesetre a kereskedelmi helyett a Szovjetunió „főiskoláját” végeztem el a Gulágon.– Vallatták?– Mindig éjszaka hallgattak ki. Egyébként hurcoltak összevissza. Először az Üllői úton tartottak egy kaszárnyában, aztán Szombathelyre vittek, az úgynevezett Bagolyvárba. Néhány nap múlva az ausztriai Eisenstadban hallgattak ki. A tolmács nem tudott jól magyarul, de annyit igen, hogy rám parancsolt, írjam alá a cirill betűs oldalakat.– S maga mindent aláírt.– Aláírtam, mert nem értettem semmit oroszul. A mottó az volt, hogy ha mindent aláírok, és vége van a kihallgatásnak, akkor hazaengednek.– Verték?– Csak az elején. Amikor bevittek, egy tiszt a pisztolyával ütötte a fejemet. A tolmács szerint azt mondta: beszélj, mert agyon is lőhetlek, és senki sem tudja meg, hová lettél.– Gyerekésszel felmérte, hogy mi történik maga körül? Nagyon félt?– Már volt egy szörnyű tapasztalatom. A bevonuló orosz katonák az ostrom alatt megerőszakoltak. Rettegtem tőlük. Talán ez is közrejátszott abban, hogy mindent aláírtam.– De nem engedték haza.– Nem. Ausztriából a letartóztatott barátaimmal együtt visszahoztak bennünket Balatonfüredre, ahol a 7. Szovjet Gárdahadsereg katonai törvényszéke 1946. január 31-én tízévi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélt bennünket. Ezt úgy tudtuk meg – mivel tolmács nem volt –, hogy kézzel mutatták a tíz évet. Hogy a hadbíró mit olvasott fel ellenünk, azt pontosan a mai napig sem tudjuk. Ezután levittek bennünket a pincébe, ahol nagyon fáztunk, és a barátnőmmel együtt akkor döbbentünk rá, hogy ennek a fele sem tréfa.– Ezután mi történt?– Elvittek minket Sopronkőhidára, ahol egy cellában tizenöten voltunk. Állt a levegő. Nemsokára, februárban, iszonyú hidegben bevagoníroztak többezrünket, és vittek a Szovjetunióba.– Hosszú volt az út?– Három és fél hétig utaztunk Lembergig.– Hogyan tisztálkodtak?– Sehogy. A vagont három részre osztották. Az ajtó szélességében kétoldalt szögesdrótot húztak, középen az őr volt. Az őr és a többiek szeme láttára kellett elvégeznünk a szükségletünket egy lyukon keresztül, amit kivágtak a vagon aljából. Mosakodni nem lehetett, egész testünket ellepték a tetvek. Ahol lehetett, megaláztak bennünket. Amikor megérkeztünk Lembergbe, fürdőbe vittek. Anyaszült meztelenre kellett vetkőznünk, ahol férfiak borotválták a szőrzetünket, a férfiakét pedig nők. Közben a szovjet katonák megjegyzései kísérték a műveletet, és jókat röhögtek rajtunk. Két hét múlva elvittek Donbassra, az első lágerbe, ami még Ukrajnában, a doni szénmedencében található.– Mit ettek?– Velem, mint „taknyos” lánynyal jóformán azt csináltak az oroszok, amit akartak. Nagy lavórban adták nekünk az ennivalót – krumplit, káposztát –, és a felnőttek maguk között szétosztották, sokszor én csak a lét láttam. Ellopták a ruháimat, a cipőmet, mezítláb kellett kimennem a földre dolgozni, ahol a gazt kellett kiszednem a krumpli mellől. Sokat sírtam, kisebesedett a lábam, végül megsajnáltak, és visszakaptam a ruhámat, cipőmet. Szörnyű világ volt ez, sokat esett az eső, térdig süppedtünk a fekete földbe.– Meddig voltak itt?– Néhány hétig, majd bevagoníroztak bennünket, és vittek Szibériába. Pontosan nem tudtuk, hová tartunk. A vagonban ismét középen ült az őr, kétoldalt a rabok zsúfoltan, lyukak néztek a sínekre, az utazás végtelennek tűnt. Másfél hónapig tarthatott az út, tízezer kilométert tettünk meg. Minél beljebb kerültünk Szibériába, annál hidegebb lett. Én egészen közel voltam az úgynevezett pöcelyukhoz, jött felfelé a hideg szél, ismét ellepett bennünket a tetű. Nagyon beteg lettem. Nem is tudom, hogyan kerültem le a vagonról. Szibériában, Tajsetben, a lágerben arra ébredtem, hogy valaki ütögeti az arcomat, és kopasz vagyok. Tífuszra gyanakodtak, de valójában a maláriát kaptam el. Egy grúz orvos, aki letöltötte az idejét, kininnel kezelt.– Ezek szerint ez már a Gulág volt?– Igen. A Gulág összetett szó – Lágerek Állami Főhatósága –, de valójában az egész Szovjetunió egy Gulág volt, koncentrációs táborok egymás után. Tajset elosztóláger volt, itt külön választották a politikai foglyokat a köztörvényesektől. Én politikai fogoly voltam. Megszámoztak bennünket, nem emberek, hanem számok voltunk. Tajsetből küldték a foglyokat más lágerekbe, a Bajkál–Amur vasútvonalat építeni.Aki kilépett, lelőtték– Meggyógyult?– Nagyon lassan. Annyira legyengültem, hogy először egy varrodába helyeztek. A barakkban viszonylag meleg volt, itt meglehetősen jó helyzetben voltam. Nem sokáig. Amint megerősödtem, vittek a bratszki lágerbe, vasútvonalat építeni. A rabok építettek mindent, japán hadifoglyok kezdték építeni a barakkokat, mi folytattuk.– Nőkkel is végeztettek nehéz munkát?– De mennyire! Az útépítéstől kezdve a kőbányászásig mindent csináltunk. Hat és fél méteres fákat termeltünk ki a mocsaras erdőben. A fáknak akkora volt az átmérője, hogy egy nagy teherautóra kettőt vagy hármat tudtunk csak felrakni. Korán reggel keltünk, tizenkét órát dolgoztunk. El tudja képzelni, hogy egy konzervdoboznyi vízből meg lehet mosakodni? Nos, mi naponta ennyit kaptunk tisztálkodásra. Télen a hóban mosakodtunk. A hideg rettenetes volt. Bár körbevette a lágert az erdő, sokszor mégsem volt mivel tüzelnünk. A fakitermelésből mindenki hozott a hónalja alatt egy darab fát, de ha a katonáknak nem volt tüzelnivalójuk, akkor ledobatták a kapu előtt velünk, és mi mentünk a hideg barakk ba. A vattaruhák, az úgynevezett pufajka védett meg valamennyire bennünket a hidegtől, de a tetvek megint hemzsegtek rajtunk.– Sokan meghaltak?– Rengetegen. Már útközben is, majd a szibériai fagy szedte az áldozatait. Kétszer adtak ennivalót, reggel kenyeret. Ha a normát teljesítettük, akkor megkaptuk az adagunkat, hetvenöt dekát. Tapadt, ragadt, mint a csiriz, de általában gyorsan befaltuk, különben ellopták. A vacsora langyosra felmelegített fagyasztott lé volt, ez tartott éppen csak életben bennünket. Aki a normát nem teljesítette, az negyven dekagramm kenyeret kapott egész napra.– Reménykedett, hogy egyszer hazakerül?– Elvesztettük minden reményünket, de nem volt szabad feladni. Aki úgy látta, hogy nincs tovább, az belehalt. A vége volt a legnehezebb. Zajarszk volt a legutolsó láger. Az Angara túlsó partján dolgoztunk, nem volt még akkor híd. Télen a folyó három méter vastagon befagyott. A síneket lefektették a jégre, és a rabokat úgy szállították át a kőbányába. Az borzasztó volt. Sziklát robbantottunk, bányásztunk, egyik héten éjjel, másik héten nappal. Mindenre használtak bennünket, ugyanúgy, mint a férfiakat. Nyáron latrinát ürítettünk, lapátoltunk, télen, mínusz ötven fokban pedig csákányoztunk. Olyan büdösek voltunk, hogy nem lehetett mellettünk megmaradni. Nem tudnám megmondani, hogy mi tartott életben, hiszen reményünk sem volt, hogy egyszer hazakerülünk. Ugyanis akinek letelt az ideje, azt nem engedték haza, hanem kitelepítették a Távol-Keletre, Ir-kutszk környékére.– Fiatal lány volt. Nyolc év alatt nem volt szerelem?– Miután elválasztottak bennünket a férfiaktól, nem lehetett szerelemről beszélni, engem a nők nem érdekeltek. A férjemmel az elosztólágerben, Tajsetben, a kórházban találkoztam először, aztán 1953-ig nem láttuk egymást. Abban az időben arra figyeltünk, hogy miként tudunk élelmet szerezni, nem pedig a másik nemre.– Negyvenhét évvel ezelőtt, 1953. december 3-án, egy hideg téli napon érkezett haza Magyarországra. Miért engedték el?– Meghalt Sztálin. Éppen vasútvonalat építettünk. Szokás szerint reggel számoltak bennünket, amikor felébredtünk, számoltak bennünket, amikor kimentünk a kapun, számoltak bennünket, ahol robotoltunk, és ez így tartott egészen estig, amíg a priccsre kerültünk. Annak a jelszava, aki átadott bennünket az volt: „A nép ellenségeit átadom”, aki átvett bennünket: „A nép ellenségeit átvettem”. Aki kilépett a sorból, azt lelőtték. Nos, egy esti számolásnál elkezdtek névsort olvasni – ilyet soha nem tettek, mert mi csak számok voltunk –, furcsa módon a német és a magyar neveket. Felszólítottak bennünket, hogy szedjük össze a holmijainkat, és gyülekezzünk egy üres barakknál. Mondtuk egymásnak, megint visznek minket egy újabb lágerbe. De bejött egy tiszt, és közölte velünk, hogy hazamegyünk. Nem hittük el, annyiszor becsaptak már bennünket. Másnap azonban nem vittek minket dolgozni, jobb kosztot kezdtünk kapni, más lágerből is hozzánk hozták a nőket. Elkezdtünk reménykedni. A németeket előbb engedték el, engem vittek tolmácsnak hozzájuk, mint sváb lányt, mivel a németek nem voltak hajlandóak megtanulni oroszul. Akkor hittük el, hogy hazamegyünk. A lágerbe végül beállt a szerelvény, és a vonat elindult Lemberg felé.– Onnan mentek tovább?– Azt hittem. Július elején érkeztünk Lembergbe. Boldog voltam, hogy a névnapomra hazajutok. De nem így történt. Közben a foglyokkal teli transzportok százai jöttek a Szovjetunió különböző tájairól Lembergbe. A más nemzetiségiek tovább utaztak, de Rákosi Mátyás nem akart átvenni bennünket: hat hónapig várakoztunk, amíg – szovjet utasításra – december elejére végleg hazakerülhettünk. Csapnál a szovjetek átadták a gulágosokat a magyaroknak. Csöbörből vödörbe kerültünk. Az ÁVO kezébe kerültünk, huszonkét nőt és ezerötszáz férfit a nyíregyházi Sóstó mellé vittek. Egy hét fogva tartás után egy Ladvánszky nevezetű férfi figyelmeztetett bennünket: Rákosi Mátyás elvtársnak köszönhetjük, hogy hazajöhettünk, de ne feledjük el: a történtekről egy szót sem beszélhetünk, mert ellenkező esetben ugyanott találhatjuk magunkat, ahol voltunk. Ezután mentünk haza.Megkülönböztették– Ki várta magát otthon?– Az előzményhez tartozik, hogy Lembergben, a rabkórházban ismét találkoztam a későbbi férjemmel: tüdőbetegen feküdt ott, de a szerelem ugyanott folytatódott, ahol félbeszakadt a szibériai kórházban nyolc évvel azelőtt. Ő előbb érkezett haza. Mivel az én vonatom késett, két napot várt a Nyugatinál. Tíz forintot kaptam ellátmányként, így villamossal mehettünk a szüleimhez a Bartók Béla útra, de ott közölték, hogy elköltöztek az Alkotmány utcába. A megadott címen nem találtuk őket. Az egész utcát átfésültük, amíg rátaláltunk a valódi címre. Az ötödik emeleten laktak. Csöngettünk. A fejemen kendő, a lábamon bakancs, rajtam pufajka. Anyám nyitott ajtót. Én hátrébb húzódtam, a vőlegényem lépett be: köszönt, és megkérdezte anyámtól, hogy mit szólna, ha hazajönne a lánya. Mindkét bátyám fogságban volt, az egyik már hazakerült, a másikat kitelepítették Németországba, rólam meg semmit nem tudott Azt hitte, meghaltam, misét is mondatott, ezért anyám kérte a számára ismeretlen férfit, hogy hagyják őt békén. Ekkor előléptem. Úgy kellett leültetni, mert majdnem elájult. Percekig sírtunk egymás vállán. Huszonöt éves voltam.– Ha visszagondol arra a nyolc évre, amit a Gulágon töltött, melyik volt a legmegrázóbb élménye?– Az egész megrázó volt, a mai napig nem tudom megemészteni, ami történt. Mindig azt kérdezem, miért pont én kerültem oda, amikor semmit nem csináltam.– Ha az emberiség elleni bűntetteket nézzük, van-e különbség a nácizmus és a kommunizmus üldözöttei között?– Különbség nincs, de megkülönböztetnek bennünket. A nácizmus áldozataival sokkal többet foglalkoznak, mint velünk. Amíg ők különböző kárpótlást, kártérítést kapnak, mi alig valamit. Bennünket jóformán meg sem említenek, holott több mint százezer magyar szenvedett, pusztult el a Gulág táboraiban.– Megbocsátott?– Egyes embereknek igen, de a szovjet hatalomnak, a kommunizmusnak nem: tönkretették az életemet.
Orbán Viktor szerint a helyzet súlyos, Brüsszelben áll a bál
