Eltékozolt évek

Este tíz után – ha nem túl álmos az ember, vagy ha nem csábítja Friderikusz mozija a tv2-n, vagy a Jövő hírnöke című fantasztikus film az RTL Klub műsorán – némi kulturális programot is kap a magyar a közpénzekből fenntartott közszolgálati televízióktól a kultúra ünnepnapján. Verseket az m2-től, irodalmi alapanyagból gyárott filmdrámát az m1-ről, írói beszélgetést a Dunától. Talán elhangzik valahol (föltehetőleg nem főműsoridőben, akkor a Saint Tropez-i szerelmeknek, az Erney Béla-féle Hölgyválasznak jön el az órája) Kölcsey Ferenc neve s az ő Himnusza is, mert hogy a költőre s nemzeti imává lett ódájára emlékezve, előttük tisztelegve lett január 22-e a Himnusz születésnapja, a magyar kultúra napja. De figyel-e rá valaki? Ünneplőbe öltözteti-e a lelkét, a gondolatait a közember, akit hivatala nem kötelezi e hétköznapi ünnepnapon semmi magasztos cselekedetre, s kitüntetéseket sem tűz a mellére semmiféle hatóság.Vészhelyzetben, a magyar művelődést és közszereplőit ért alantas támadások idején jelölte ki a Himnusz születése napját a rendszerváltozás első kulturális kormányzata a magyar kultúra ünnepnapjául. Bölcs elhatározás volt a kalendáriumnak éppen ehhez a pontjához kötni az ünnepet. És nem is csak azért, mert a Himnuszt (talán) minden magyar ismeri, hanem mert költőjének olyan korszakát koronázza ez a versóriás, amely a nemzet szellemi felemelkedéséről gondolkodóknak minden időben példaként szolgálhat. Keveset beszélünk róla, hogy Kölcsey Ferenc, számot vetve korábbi önmagával, elfordulva a keveseknek szóló klasszicista irodalmi irányzatot szorgalmazó Kazinczytól, a minél több emberhez eljutó nemzeti irodalom megteremtését határozta el, s a népköltészettől vett leckét, hogy új hazafias költészetet teremthessen.A hirtelen szabadság mámorában kissé meg is kótyagosodott magyarság szellemi önazonosságát vigyázó kultúrpolitikusok – kiknek nemcsak az idegen hatásoktól kellett (volna) megvédeni a sokadalmat, de a saját igénytelenségétől és túlzásokra hajló szubtilitásától is – keresve se találhattak volna jobb programot, mint amilyen az 1820-as évek elején Kölcseyé volt.Vagy Márai Sándoré, aki sosem hitte, hogy „a politikai erőfeszítések lényegében segíthetnek a magyarságon... Amiben segíthetünk... az csak a kultúrális magatartás. Egy színdarab, egy hangverseny, egy könyv, egy kép, egy tudományos eredmény az egész magyarságon segít egy keveset...”Aztán a szépen kitalált ünnepből – eltékozolt évek nyomán – protokoll lett. Meg belviszály. Háború a kitüntettek listája fölött. És a tévé készülékéhez bilincselt sokadalom talmi produkciókra függeszti szemét a Himnusz születésnapján. Szubkultúra s elitkultúra drámai elkülönülésén bánkódik a tudós, és egyre több az olyan iskolásgyermek, aki nem tudja fejből Kölcsey nagy versének valamennyi szakaszát. Nem az ünnep hibája, hogy így van ez. Hanem a hétköznapoké, amelyeket képtelenek vagyunk a magyar kultúra jeles napjaivá emelni. Pedig ha nem akarjuk, hogy halotti beszédet zengjenek nemzeti művelődésünk felett a globalizáció felkent papjai, mást nem tehetünk, csak hálás szívvel dicsőítjük ezt a páratlanul gazdag adományt, amit a magyar művelődés századai hagytak örökül ránk. Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön... az esztendő valamennyi napján.