Én nem tudom...

Én nem tudom, illő-e előhozakodnom azzal a bölcs mondással, amellyel az öreg belgyógyász professzor indította útjára szintén orvosi praxisra készülő fiát: „Csak egészség legyen, és sok beteg.” A kívánság második feléhez jelenleg kétség se fér. A magyar orvosok nem szűkölködnek „beteganyagban”, bár arról sejtelmem sincs, hogy manapság a betegek általában páciensnek tekinthetők-e.Mindenesetre Kovács – így nevezzük történetünk hősét, a hős szót nem a schwarzeneggeri értelemben használva – egy ideig úgy vélte, hogy ő páciens. (Orvosi kezelésben részesülő beteg.) Bizonyos műszeres vizsgálatot kellett bizonyos (létfontosságú) szervén bizonyos időközönként elvégeztetnie. Ezért három héttel a határidő előtt felhívta telefonon az illetékes klinika ambulanciáját időpont-egyeztetés végett. Ott közölték vele, hogy „sok a beteg” (lásd fentebb), s a zsúfoltság miatt csak négy hét múlva, december 8-án tudják őt fogadni. Az adott napra pontos időpontot is kijelöltek, arra kérve a vizsgálattól egyébként is viszolygó Kovácsot, hogy délelőtt 10 óra 40 perckor jelenjen meg a rendelőben. Hősünk a 10 óra negyvenben precizitást sejtett, előre megtervezést, sőt gondoskodást, hogy a páciensnek ne kelljen sokat várnia.Az adott napon, mint készséges, bár aggódó beteg, 10 óra 35 perckor megjelent a rendelő ajtaja előtt, ahol huszonhét ember várakozott, majd további hármat tolókocsin gördítettek oda a folyosón. Kovács nem értette a dolgot, de aztán felderengett benne, hogy a klinika előcsarnokában, mintha egy kifüggesztett sztrájkfelhíváson akadt volna meg a szeme, ám az eszébe sem jutott, hogy a felhívás az adott napra szól, s így őt is érintheti. Mint választópolgár, általában nem szerette a sztrájkokat és utcai tüntetéseket, bár elismerte jogosságukat és alkalmasint szükségességüket. De ismerte azt a szöveget is a Bibliából, hogy „bőrért bőrt”, de mindent, amije van, az ember odaad az életéért.Most tehát – bár tisztában volt az egészségügyi dolgozók méltatlan helyzetével – úgy érezte, hogy az ő bőrére megy a játék. Egyúttal arra is gondolt, hogy az egészségügyi dolgozók helyzeténél csak a betegek helyzete méltatlanabb. Mivel leülni nem tudott a padok túlzsúfoltsága miatt, állva gondolkodott, s hallgatta betegtársai zsörtölődését, akik közül egyesek a kormányt, mások a szakszervezetet csepülték. Közben egy eszméletlen beteget toltak ki a rendelőből, aki olyan állapotban volt, mint amilyenbe Kovács rémálmaiban önmagát képzelte.Az egész ocsmány volt és megalázó. Hősünk úgy döntött, a keresztényi metódust választja, mármint azt, hogy aki önmagát megalázza, felmagasztaltatik. Ezért nem vetette rá magát a padon negyedóránként megüresedő helyekre, hanem lábait váltogatva a falnak dőlve állt. Másfél óra múlva egy asszisztensnő elvette a papírjait, ily módon Kovács is a hivatalosan a várakozók közé került. A türelmetlenkedőket a nővérke megnyugtatta azzal, hogy a sztrájk miatt az első beteget csak két órával a megadott időpont után tudták behívni, hiába, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.Hősünk továbbra is azt szuggerálta magának, hogy a sztrájkoló egészségügyieknek igenis méltatlan a helyzetük, bár az is motoszkált benne: egy magyar férfi várható élettartama erősen eltér az EU-szabványtól, s ez ellen sztrájkolni aligha lehet.Fél kettőkor szólították. Páciensként borítékban az asztalra helyezett ötezer forintot, tekintettel az egészségügyi dolgozók méltatlan helyzetére. Túlesett a vizsgálaton, majd a kint várakozó betegek irigy tekintetétől kísérve, elhagyta az objektumot.Hogy közben gondolt-e a szakszervezeti aktivisták méltatlan helyzetére is, én nem tudom.