Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a „cigánykérdés”, amely ma kulminálni látszik Magyarországon, szolgálhat-e pártpolitikai érdekeket. Úgy tetszik, igen, amennyiben sikerül a jelenlegi kormány nyakába varrni. Természetesen a magyar romák helyzete nem 1998-ban vált egyszeriben keservessé, sőt az is valószínű, hogy egyes csoportjaik nem most ébredtek hirtelen öntudatra. Az sem újkeletű tény, hogy bizonyos hátrányos helyzetű népcsoportok igyekeznek keletről nyugatra, délről északra vándorolni a jobb élet néha misztikus, néha reális reményében. Felfedezhető és kimutatható, hogy a romák nagyobb tömegben a hajdanvolt vasfüggöny keleti felén, mondhatni a Lajtán innen találhatók, mintha itt leltek volna kedvező élettérre. A vándorút végcélja a régmúlt és közelmúlt időkben Magyarország volt, mintha az itteni viszonyok kedveztek volna annak a modus vivendinek, amelyet a cigányság megszokásból és kényszerből gyakorol. Európa más tájain – bár itt-ott gondok vannak az idegengyűlölettel – ez a kérdés nem játszik lényeges szerepet, de megfigyelhető ettől függetlenül, hogy nem hatszázezer, de húsz roma befogadása is különös megfontolás tárgyává válik, legyen bár szó az egyébként felettébb liberális Franciaországról, vagy az emberi jogokért és a haladásért bármikor tűzbe menni kész Hollandiáról. (Eme kis ország emberi jogi és sajtószabadságbéli aktivistái a legrutinosabb szálkakeresők – mások szemében.)Menjünk most vissza harmincnyolc évet. 1963-ban (amikor még minden ember egyenlő volt) a Magyar Nemzetben riportsorozatot írtam cigányokról. A kiskundorozsmai telepen töltöttem két hetet. Az első riport második bekezdéséből idézek: „A községi tanács vb-elnökhelyettese, amikor megtudta, miért jöttem, nyugtalan léptekkel róni kezdte a szobát.– „Hagyja az egészet – mondta végül –, erről nem kell írogatni. Elég bajunk van anélkül is.”Azért én írogattam.A falu kocsmájában feltettem a kérdést:„Igaz, hogy (itt) csak piros csíkkal megjelölt poharakból ihattak csak a cigányok?– Igaz – felelte a kocsmáros. – De később felülről betiltották. Faji megkülönböztetésnek minősült a csík. Azóta a csapos ügyel arra, hogy melyik pohárból ivott cigány. Maga talán inna (utánuk)?– Lehet – mondtam.”Később keresztapja lettem a vajda kisfiának. Akkoriban ilyen liberális voltam, ma mások a liberálisok. Itt kell megjegyeznem, volt egy nagyszerű lélek a faluban, aki a cigányokra áldozta az életét: Wágner Viktóriának hívták, hajdan apáca volt, majd védőnő Dorozsmán, a rendszerváltozás után ismét apáca. A szocialista hatalom a cigánykérdést is, mint annyi mást, hagyta a francba, az EU pedig akkortájt bővítést nem fontolgatott.Horn Gyula viszont regnálásának közepe táján kijelentette, hogy (sok más egyébbel együtt) rendbe teszi a cigánykérdést. S három-négy mondat erejéig rendbe is tette.Tehát, amikor azt mondom, hogy a dolog nem mai keletű, nyilván igazat mondok. A különbség annyi, hogy a szocialisták negyvenegynéhány plusz négy évnyi regnálása során, senki sem használta fel politikai nyomulásra a romák nyomorúságát, senki sem bérelt nyugatra tartó buszokat, viszont Wágner Viktória-féle önfeláldozással sem próbálkozott.Mindettől függetlenül ez a kérdés jelen van életünkben és jövőnket jelentősen befolyásolhatja. A gyűlölet ebben az esetben a többség és a kisebbség részéről is önsorsrontás. A testi-lelki nyomort nem enyhíti az öntudatra ébredés. Az öntudatra ébresztőknek tudniuk kell, hogy az öntudatnak többféle formája van, s nem mindig a legcélravezetőbb a baloldali médiának oly kedves agresszív magamutogatás. Van egy rossz (politikailag nem korrekt) vicc, mely szerint a munkavállalói engedélyhez jutó romák visszatérnek nyugatról.Hogy a vicc és a nyomorult élet határán hol az igazság és a megoldás, én nem tudom.