Én nem tudom néha, hogy min nevetnek az emberek. Nézem – némi viszolygó értetlenséggel –, hogyan jópofiznak a televízióban a hivatásos humoristák, a szent magyar kabaré felkent papjai, hallgatom a „poénoknál” működésbe lépő nevetőgépet, figyelem a helyszínre kivezényelt nézők vonaglását, egyre komorabb leszek, már-már undorodó, s egyszerűen képtelen vagyok felfogni, mi az, amin mások oly jól mulatnak.Valószínűleg én vagyok a hibás, van valami születési rendellenességem, de például amikor a Heti hetesben valaki beleröhög a saját viccébe, kimondhatatlan szorongást érzek, amely néha émelygésbe megy át. Attól is a hideg fut végig a hátamon, amikor a kabaristák harsogó kacajjal díjazzák egymást, s a képernyő szinte megtelik a kitűnő protézisek és koronák ragyogásával. Ilyenkor az jár az eszemben, ami körül az ő gondolataik is forognak, hogy lehet a legnemesebb dolgokat megcsúfolni. Szerintem ugyanis a humor nemes dolog, s ha valaki humor címén nemtelen dolgot tálal elénk, az vétkezik. A humor szerintem érzékenyebb a líránál, könnyebb megsebezni, bár ez a seb nehezebben észrevehető.Egyszerűbben kielemezhető miért szép egy vers, mint azt, miért jó a vicc. Rossz vers és rossz vicc könnyen születik, de a rossz versek ritkán kerülnek rivaldafénybe, s így kárt is csak elenyésző mértékben okoznak. A humort nem tanítják az iskolában, így aztán, amikor ráárad a nézőre, hallgatóra, olvasóra a hivatalos és profi kabaré, minden előtanulmány és segédeszköz nélkül kell eldöntenie, mikor kacagjon. Jobban mondva, erőszakos ösztönzést kap, szinte kényszerpályára kerül, amikor valaki humor, kabaré, odamondogatás címén rázúdítja jellegzetes gondolatait. Milliók nevetnek tehát készségesen a legkülönbözőbb bornírtságokon, míg a gyenge vers legfeljebb ha a lektorig, vagy a magánkiadásig jut el.Úgynevezett humorkritika nincs.Ha valaki nem ért egy viccet, igen kínos neki elmagyarázni, miként kínos ráolvasni azt is, ha valamin oktalanul kacag. Nem módosítva előző állításomat, amelyben a humort nemesnek neveztem, hadd tegyem hozzá: a rossz humor néha a legalantasabb emberi ösztönökre hat.Belátom, hogy abból, amit itt állítok, semmit sem tudok bizonyítani.Nemrég a magam bőrén tapasztaltam például azt, hogy amit én viccesnek hiszek, valaki más egyszerűen értelmetlennek tekinti.Egyik írásomban, amelynek főszereplője a cs.-i nádasban horgászó G. gyerek volt, aki a Fidesz-kormány ténykedését bizonyos szoc. nosztalgikus kétkedéssel figyeli, megkockáztattam azt a mondatot, hogy a csónak orrában szoborként álló G. gyerek búcsúzóul „rezignáltan legyintett, mint az öreg halász és a tenger”. Ez szerkesztői, lektori, korrektori(?) buzgalomból a lapban úgy jelent meg: „rezignáltan legyintett, mint az öreg halász a tengeren”. A szöveg stilizálója értelmet adott az általa értelmetlennek ítélt mondatomnak. Kétségkívül arra gondolt, hogy a tenger nem legyint. A humor szele nem csapta meg. Nos, először arra gondoltam, hogy kiderítem, ki tette ezt, és elmagyarázom neki, mi a humoros abban, ha az öreg halásszal együtt a tenger is legyint. De végül letettem e szándékomról, ugyanis rájöttem, képtelenség ezt elmagyaráznom, mindenféle magyarázkodással csak azt bizonyítom, hogy én vagyok hülye.Lehet, hogy tényleg így van?S talán az is lehet, hogy a Heti hetesben Karinthy Frigyesek, Molnár Ferencek és Mark Twainek ülnek, csak vak és süket vagyok? Én nem tudom.
Tinédzserlányok a szervezett bűnözés szolgálatában Svédországban, egyre több közülük bérgyilkos
