Futottak még...

Ezerkilencszáztizennyolc őszén a magyar turfújságírók érdekvédelmi szervezetet alapítottak Újságírók Turfszindikátusa néven. Huszonkét napilap turfrovatának vezetői csatlakoztak az egyesülethez. Azért csak huszonkettő, mert több nem volt. Abban az időben ha egy újság adott magára, nem jelenhetett meg lóversenyrovat nélkül, a futtatás eseményeiről szóló beszámolók éppoly nélkülözhetetlenek voltak, mint a belpolitika hírei. Az állandó munkatársakon kívül a magyar irodalom jelesei írtak tudósítást, tárcát, karcolatot a lapokba, hogy csak a legnevesebbeket említsük: Lovik Károly, Hunyady Sándor, Heltai Jenő s persze Krúdy Gyula.A létező szocializmus nem szerette a lóversenyt, a sajtót sem nagyon. Ennek ellenére a régi írógárda tagjai még őrizték a hagyományokat, a kevés közlési lehetőség ellenére is igyekeztek szolgálni hivatásukat, nevelni a következő nemzedéket. A nagy öregek – Török Imre, Vecseklőy József, id. Varga László – mellett felnövekedett egy új turfos generáció – ifj. Varga László, Barna Jenő, Horváth József –, de őket már nem, vagy csak alig észrevehetően követte újabb korosztály. A napilapokban gyakorlatilag megszűnt a lóverseny, kivételt jelentett a Magyar Nemzet, amelyben a nyolcvanas évek végén Izsák László jelentkezett 20-30 soros turfkarcolataival. Azok a szellemes, ironikus írások újra felfedeztek és őriztek egy műfajt, amelynek nagy hagyománya volt. A Magyar Nemzet körüli privatizációs hercehurca első áldozata Izsák rovata lett, azóta a szerző nemcsak a versenyektől, de a szakmától is eltávolodott. A rendszerváltozás elvileg esélyt jelentett arra, hogy a turfújságírás feltámadjon a tetszhalál állapotából, de a lóverseny és a sajtó nagy egymásra találása elmaradt.Ha az elmúlt tíz esztendő lóversenyes sajtóját vizsgáljuk, sok örömre nem lesz okunk. Kezdetben a Kurírban szerkesztett rendszeres lovirovatot Schöffer Jenő és Galsai Dániel, de a jó start után fokozatosan lelassult a tempó. 1994-től az Esti Hírlap jelentkezett mindennap lóversenyírásokkal. A magam dicséretétől most eltekintek, de az állandó szerzők, ifj. Varga László, Sipos Tamás, Schöffer Jenő, Zsilka László igen erős csapatot alkottak. A lap 1996-ban megszűnt, s gyakorlatilag a futtatás napilapos pályafutása is véget ért. A hatvanas években még a rádió is hírt adott a versenyeredményekről, mára csak a Magyar Hírlap teszi ezt. A két sportnapilap közül az egyik ötletszerűen lehozza az eredményeket, viszont az utolsó futamot következetesen kihagyja.Lapunk a nyomdatechnika rohamos fejlődésének áldásai következtében nem tud sem tippet, sem eredményt közölni. A mai turfsajtó produktumait egy kezünkön megszámlálhatjuk, még az öt ujjunkra sincs szükségünk. A Magyar Turf elsősorban programfüzet, e funkciójának megfelel, a versenyélet hátterét, színeit, hagyományait nem feladata bemutatni. Ha kifogásunk lehet a Magyar Turf ellen, az a terjesztése. Az egész városban csak tucatnyi helyen lehet kapni. Sok megszállott rajongót tántorított el a lóversenyzéstől, hogy nem jut hozzá idejében a Turfhoz. Rendszeres kiadvány a Telivér, amely főleg a tenyésztőknek szóló szaklap, bár kitekintést nyújt a versenyélet egyéb területeire is. A lapot Vesztényi Gábor mondhatni kézműves módszerekkel szerkeszti és adja ki, csak szűk szakmai körben terjed, a nagyközönség nem ismeri. Magazin jellegű lap kiadására is történtek próbálkozások; a kilencvenes évek közepén a Derby túl exkluzívra sikeredett, szép volt és borzasztó drága. Három évvel ezelőtt Befutó címmel jelent meg magazin, annak anyagi bázisa nem volt elég erős, megfelelő propaganda híján nem lehetett hosszabb életű, mint a Derby. A Befutó gárdája azóta az interneten jelentkezik, így ezt tekinthetjük a harmadik turflapnak. A színvonalas Lovas Nemzet a lovasélet minden területét felöleli, csak a „lovis nemzet” élete marad ki belőle. A turfújságírók sorában okvetlenül meg kell említenünk Sipos Tamást és Székely Istvánt, akik a televíziós közvetítésekkel új műfajt honosítottak meg. A futtatást körülvevő nagy médiacsöndet némiképp megtörte, hogy a Nemzeti Lóverseny Kft. sajtóreferatúrát állított fel. Az első „hivatalos” szóvivő, Farkasházy Tivadar szakértelme ellenére sem ért el túl sok sikert. Utódai, Pécsi István és Krebs András végre megmoccantották a „királyi” televíziót, és nyolc alkalommal képernyőre került a lóverseny. A médiumok érdektelensége ezzel együtt nyomasztó. Az amerikai rágógumihúzó bajnokság minden eseményéről bőségesen tájékoztatják az olvasót, de a legrégebb óta létező magyarországi sportág, az idén 174. évébe lépő honi lóversenyzés nem bír hírértékkel. A botrányokra felfigyelnek, de mivel kevés a versenyzés ügyeiben járatos tollforgató, többnyire a tudósítások sikerednek botrányosra. Első ránézésre lehangoló a kép, hiszen az elemi logika azt diktálná, hogy magas szintű lóversenyzés nem lehetséges magas szintű turfsajtó nélkül. A magyar versenyzés erre a tételre is rácáfol. A versenyzés színvonala folyamatosan emelkedik.