Gázolás a körúton

Hallottam a fékcsikorgást, egy éles, riadt jajszó is felröppent, de mire odatekintettem, már megtörtént a baleset. A fékezéstől kisodródó gépkocsi keresztbe fordult, az áldozat meg mozdulatlanul feküdt az úttesten. Ruházatáról ítélve egy nő, aki a piros jelzés ellenére akart átmenni a túlsó oldalra. Talán nagyon sietett valahová. Ki tudja felmérni és megérteni manapság a gyalogosok lelkületét?Mentem volna tovább, aztán a kíváncsiság mégis ott tartott. Valaki a szemközti üzletből a mentőkért telefonált, egy jól öltözött férfi az áldozat pulzusát tapogatva próbálta megállapítani, van-e még benne élet. Fonott karkosara kiesett a kezéből, és az aszfaltra borult a tartalma. A lábánál heverő kék lábasban valami főzelékféle volt, valaki megállapította, és hangosan közölte az összesereglett kíváncsiakkal: „Babfőzelék.”Az értesülést egymásnak adták tovább: babfőzeléket vitt a szerencsétlen, lehet, hogy várja valaki otthon. Ráleltek a két elgurult, alma nagyságú fasírtra is meg a papírszalvétába csomagolt kenyérre. Perceken belül mindenki tudta a környéken, hogy mi volt az elgázolt asszony karkosarában. A piros almát, amely szintén onnan gurult elő, senki sem méltatta figyelemre, csak egy szeplős fiú, aki lopva felvette, és most azt rágja harsogva egy vézna fa törzsének döntött háttal.Elsőnek a helyszínelő rendőrség gépkocsija érkezik szirénázva. Előkerül a mérőszalag, a kréta, jeleket rajzolnak az aszfaltra, mint az ugróiskolát játszó gyerekek. Egyikük átkutatja az áldozat szegényes holmiját, de nem találja a személyazonosságit. Így hát nem tudják, ki volt, mi a neve.„Nem ismerte valaki?” – teszi fel a kérdést az egyik helyszínelő az egyre nagyobb csoport kíváncsiskodónak. Senki sem válaszol. Csak egy idős asszony tartja fel a botját, jelezve, hogy szólni szeretne. „Nekem nagyon ismerősnek tűnik, biztosan láttam már többször a környékünkön. Itt lakhat valahol.”Ezzel, mint aki megtette a kötelességét, megnyugodva távozott. Ekkor érkezett meg a mentő. A sziréna hangjára felröppent a szemben lévő ház tetejéről egy kisebb galambcsapat. Körözött egyet, majd visszatért abban a reményben, hogy talán marad valami ennivaló az aszfalton. Egy kóbor cica is megjelent, a lábak között előfurakodva a húspogácsára összpontosított.„Nem ismeri fel senki?” – kérdezte másodszor is a rendőr, aki eddig a karambolozó gépkocsizóval volt elfoglalva, töviről hegyire kikérdezve az eset körülményeiről. „Fékeztem én, kérem, dudáltam is, de csak jött, mintha süket lenne. Nem tudtam megállni, szinte belém futott...”„Még majd kiderül, hogy ez az idős asszony ütötte el magát!” – hördült fel egy fehér bajszos úr idegesen rázva a botját. „Vegyék el a jogosítványát!” – sikította egy hang. „Biztosan részeg.” Akadt olyan is, aki látta kijönni a kocsmából, meg olyan is, aki a védelmére kelt. „Oszoljanak, emberek!” – próbált intézkedni a rendőr, de nem sok sikerrel. „Úgy látszik, nagyon ráérnek itt egyesek!” No, erre aztán többen megmozdultak, távoztak.Az áldozatnak már nem volt szüksége a mentők segítségére. Az ütközés pillanatában meghalt a szerencsétlen asszony. Várták a hullaszállítót. Valaki felhívta a helyszínelők figyelmét, hogy az áldozat a bal markában szorongat valamit. Papírfélét. Hátha az választ adna a kilétére. Csak egy villamosjegy volt. Villamoson sietett volna haza szegény...Aztán csak szétszéled a kíváncsi tömeg, megy mindenki a maga útjára. A karambolozó gépkocsivezetőt vérvizsgálatra viszik, az áldozatot a hullaházba. Kézikosarát valaki a járda szélére állította. A kék fazekat, amelyből kiömlött a babfőzelék, üresen egy srác rúgdosta végig az utcán. Az egyik húspogácsát már megette a torkos macska, a másikat a galambok szemelték ki maguknak. Egyedül maradtam a helyszínen. Egy késői kíváncsi megállt mellettem. „Nem tudja, ki volt?”De, tudom. Egy szegény asszony volt. Talán takarítónő. Aki munka után sietett volna haza a kapott élelemmel. Egy anya volt, akinek éhes gyermeke most hiába várja a vacsorát...Aztán csak én maradok a helyszínen, az aszfalton meg a szétfolyt babfőzelék és a rendőrök krétarajza.