Hamisítványok márpedig vannak

Hamisítványok márpedig vannak. Hogyne lennének. Nekem is volt egy nemrégiben. Az Ecserin vettem, egy szép szombat délelőtt, belelkesedve a néhány perccel korábbi jó vásártól. Akkor ugyanis egy XIX. század közepi osztrák rajzot vettem, amelyet eladója színezett fotónak vélt, s annak megfelelően, pontosabban „keretáron” adott el. E jó fogás után következett még néhány perc, néhány lépés, azután rátaláltam „a” Vaszaryra, egy velencei részletet ábrázoló tollrajzra, rossz minőségű, megsárgult, kicsit tépett szélű papíron. A rajz minősége egyáltalán nem vallott a mesterre, a jobb sarokban azonban ott volt a szignó, igaz, mint később magam is megállapíthattam, meglehetősen kezdetlegesen, sőt írásban nem gyakorlott kéz által formált betűkkel.Olcsó volt, megvettem. „Az én Vaszarym” ma már hamu formájában alussza örök álmát valahol. Senki nem sajnálja, társai egy-egy derűsebb napon százszámra jelennek meg az Ecserin. Onnan azután magánvásárlókhoz jutnak, vagy olyan műkereskedőkhöz, akiknek nincs jó szemük, hogy az eredeti művet felismerjék, vagy nagyon is jó szemük van ahhoz, hogy egy harmadosztályú festő munkájába belelássák a kiváló mester gyengébb alkotását. A név és a megfelelő tálalás is elég ahhoz, hogy egy művön százezreket, esetleg milliókat keressen valaki.Az igazság előbb vagy utóbb kiderül: így volt ez az utóbbi évek egyik legnagyobb port felverő hamisítási ügyénél is, amikor Rippl-Rónaiként eladott művek tucatjairól derült ki, hogy közönséges hamisítványok. Az ügyben persze máig nem született jogerős bírói ítélet, s végül talán nem is kerül hűvösre senki. Nehéz ugyanis bizonyítani a rosszhiszeműséget, a hamisítási szándékot. Rembrandtot vagy Vaszaryt bárki másolhat, bárki „örökölhet” hamisítványt, amelyet azután jóhiszeműen elad. Annál inkább is, mivel olykor országosan elismert szakemberek mondják ki a hamis műre, hogy eredeti.A dédapa nászajándékaLengyel László művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum osztályvezetője szerint a helyzet még ennél is bonyolultabb. Nem lehet fekete-fehérben fogalmazni, ahogyan például jó néhány újságíró is tette az utolsó előtti nagy botrány, a Murillo-ügy kapcsán.– Az említett kép már csak azért sem tekinthető hamisítványnak – mondja –, mivel a Szépművészeti Múzeum évtizedek óta Murillo követője műveként tartja számon. Más kérdés, hogy az aukciósház, ahol felbukkant, korábbi, elavult módszerek alapján megfogalmazott szakvélemények alapján a nagy mester eredeti műveként akarta elárverezni. Az eredményen látszik, hogy nem sikerült meggyőznie a közönséget, egy igazi Murillo ugyanis több száz millió forintot ér. Ettől még az adott mű nagyon értékes. Rembrandt is másolt, az ő műveit is másolták, ma múzeumban van a minta és a kópia is. Ráadásul a legújabb időkig gyakran nem szignálták az alkotást. A nyugati országok műkereskedelmében ezért alakult ki igen differenciált fogalomrendszer a művekkel kapcsolatban, amelyben olyan fogalmak is szerepelnek, mint „valakinek tulajdonított”, „X. Y. köre”, „X. Y. iskolája”. A mű kvalitása ettől nem változik, a pontos meghatározás viszont ott, ahol az értéke közvetlenül pénzben is kifejeződik, elengedhetetlenül fontos.– A műkereskedelem legutóbbi nagy botránya viszont nemcsak azt mutatja, hogy nálunk hiányzik ez a pontos fogalomrendszer, hanem azt is, hogy a kereskedők egy része még a nyilvánvaló hamisítványok esetében sem fogadja el a szakemberek véleményét.– A Klapka Árverési Csarnok karácsonyi árverésén szerepelt az a festmény, amelyre céloz. Egy téli tájképről van szó, amely egy híres XVII. századi németalföldi festő, Jan Abrahams Beerstraten képeként került az aukciós kiállításra és a katalógusba is. Úgynevezett „védettségi szemlén” láttuk a művet, s jeleztük Klapka úrnak, hogy több mint problematikus az eredetisége. Egy hónappal később be is hozták a múzeumba, ahol a restaurátorok, a művészettörténészek alapos vizsgálatnak vetették alá, s kiderült, a legjobb esetben is csak XIX. századi hamisítványról lehet szó, amelyet öregítettek, hengereléses módszerrel tették repedezetté a vásznat. Az aukciósháznak tizenhétezer forintjába, nevetséges összegbe került az alapos szakvélemény, amelyet elfogadva elkerülhette volna a nagyközönség előtti nevetségessé válást.Ha karácsony előtt keresem meg a műtárgyhamisítás témájában Virág Juditot, a Mű-Terem Galéria társtulajdonosát, talán éppen úgy ajtót mutat, mint azoknak, akik ilyen problémás képekkel keresik meg. Mert hát egy olyan írás, amely a Hamisítványok márpedig vannak címet viseli, az aukciós szezon kellős közepén éppen annyira ronthatja a boltot, mint amennyire hitelrontó lehet kétséges eredetiségű művek árverezése.– Az egyik legnagyobb gond – éleszti fel bennem „az én Vaszarymmal” kapcsolatos élményeket Virág Judit –, hogy egyre többen tartják magukat szakembernek, s mivel látják, hogy sok pénz van a műkereskedelemben, elkezdik venni, eladni a képeket. Naponta látok olyan Kádár Bélának, Rippl-Rónainak, Márffynak, Scheibernek, Vaszarynak tulajdonított munkákat, amelyeknek közük nincs az említett művészekhez. Ezek vagy szignó nélküliek, s a tulajdonos „találja ki” festőjüket, vagy hamisítványok. Eladójuk azután gyakran olyan „ateszteket”, azaz eredetiséget igazoló okmányokat szerez hozzájuk, amelyeket gyakran jó nevű, nagy tudású elméleti szakemberek adnak. Egyesek rámenőssége nem ismer határt. Van olyan hamisítvány, amelyet az üzletből már kidobtam, s másnap kihívnak egy címre, hogy nézzem meg azt a szép képet, amelyet még a „dédapa kapott nászajándékként, s azóta ott lóg a falon”.– Lehet-e százalékosan felmérni, hogy milyen arányban vannak hamisítványok a műkereskedelemben? Kik azok, akiket a leggyakrabban hamisítanak?– Azt mondhatom: az aukcióra behozott művek tizenöt-húsz százalékát ilyen okok miatt dobjuk ki. A hamisítványok legnagyobb része persze nem ma készül, hiszen Vaszaryt, Rippl-Rónait, Munkácsyt és másokat már életükben sokszor hamisították. Mesélik, Aba-Novák ment egyszer a pesti galériák előtt, s mutogatott a kirakatokra: – Ezt sem én festettem, ezt sem én festettem. Gyakran nem is triviális hamisítványokról van szó, hanem kiváló tanítványok képeiről, amelyeket esetleg maga a mester is látott, de még tanítványa szignójával. Tény, hogy egy-egy szép tájkép, amelyet Katona Nándor festett, beillene Mednyánszky életművébe is. Ha valóban az ő szignója kerül rá, értéke úgy egymillióval nő meg. Egy aláírásért szép fizetség.Bárki kutathatVirág Judit tapasztalatait részben a Mű-Terem Galéria hat nagy aukcióján szerezte, s úgy véli, a galéria megbízhatóságát jelzi, hogy az árverezett majdnem ezer mű közül egyet sem hoztak vissza eredetiségében kételkedve. Korábban, pontosan 1988 óta mások árveréseit vezette, legalább száz árverést a Műgyűjtők Galériájában, Kieselbachnál, Nagyházinál, a BÁV-nál.Sinkó Katalin művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria osztályvezetője jól ismeri az ottani világot, így nemcsak abban segíthet, hogy a mai helyzet kialakulását kicsit az időben visszamenve vizsgáljuk, de abban is, hogy a múzeumok és a kereskedelem kapcsolatát tisztábban lássuk.– A korábbi műkereskedelmi rendszer felszámolása után a Bizományi Áruház lett az egyetlen legális műkereskedelmi csatorna – mondja a szakember, aki 1959–78 között maga is a BÁV-nál dolgozott. – Az 1949-es és 1963-as törvények alapján a múzeumi szakemberek minden művet megnéztek esetleges védett műveket keresve, de kiszűrték a hamisítványokat is. Ilyen a világon sehol nincs, mivel szinte lehetetlen áthidalni a szakemberek kétféle érdekeltsége okozta morális ellentmondásokat. De nincs is rá szükség, mert a differenciált műkereskedelmi rendszerben kiváló, ítéleteikért felelősséget vállaló szakemberek dolgoznak. 1982-től a Magyar Nemzeti Galéria is adatszolgáltatásként folytatta a korábbi bírálatot, azaz nem nézett meg mindent, csak a behozott alkotásokat. 2000-től újabb változás történt: a múzeumi szakemberek nem gyűjtenek adatokat, nem adnak ki papírokat, amelyekkel rengeteg visszaélés történt. Ma az, akit egy-egy művel kapcsolatos adatok érdekelnek, úgy kutathat adattárunkban, mintha könyvtárban lenne.– Az utóbbi tíz évben milyen arányban fordultak meg hamisítványok a Magyar Nemzeti Galéria szakemberei előtt?– A mintegy 2000-2500 mű csaknem harmadára mondtuk azt, hogy hamis. Ez nagyon magas szám, de persze nem csak a szándékos megtévesztés eseteit, azaz a valóban hamisítványokat foglalja magába. Voltak a XX. századi magyar történelemben olyan kataklizmák, társadalmi mozgások, vagyonvesztések, amikor az információk egy része elveszett, így egy művet akár két-három generáción keresztül is jóhiszeműen tulajdoníthattak valakinek. De már Munkácsy életében is hangos botrányok voltak az ő képeinek hamisítása körül. A hamisítványok harmadik formája például az a Rippl-Rónai-mű, amelyről színes fénymásolóval nagyon jó minőségű szakvéleményt készítettek – amelyen egy tíz éve halott művészettörténész aláírása is szerepelt.– Hogyan változott az utóbbi évtizedekben a hamisítók érdeklődése?– Mindig a kereslet határozza meg, mit hamisítanak. A legújabb típusú hamisítványok közé tartoznak például a technikailag nehezen ellenőrizhető akvarellek, pasztellek. Szinte mindenkit hamisítanak, Egryt, Gadányit, Márffyt, Nemes Lampérthet. Az ötvenes-hatvanas évek sztárja volt Csók István, Mednyánszky, Deák-Ébner, Gulácsyból már a harmincas években végeláthatatlan sorozat készült, Rippl-Rónai már tiltakozott művei hamisítása ellen. Munkácsy azonban valószínűleg a konjunktúra éveiben maga is másoltatta nagy műhelyében képeit, ahogyan később Iványi-Grünwald is.A népszerű nagybányaiak– Ezekben az esetekben az eredeti és a hamisítvány megkülönböztetése szinte lehetetlen.– A dolgok rendje, hogy vannak hamisítványok és ezeket felismerjük – persze olykor csak igen későn. Évtizedekkel ezelőtt fordult elő, hogy forgalomba került egy Munkácsy-kép, amely ráadásul még védett is volt. Azután jelentkezett egyszer egy fiatalember az Ernst Múzeum egyik régi katalógusával, amelyben reprodukálva volt az említett alkotás – Karlovszky Bertalan műveként. Kínos volt. Mindenesetre nem elég valamiről azt állítani, hogy hamis, be is kell bizonyítani.Hamisítványügyben a szakemberek közül is leginkább az igazságügyi szakértőként is dolgozó műtörténészek véleménye lehet a mérvadó. Legalábbis abban a témában, amelyben igazán elmélyültek. Jurecskó László és Kishonthy Zsolt, a MissionArt Galéria társtulajdonosai ebbe a kategóriába tartoznak. Szakterületük pedig a magyar műkereskedelem két legkurrensebb területe, a nagybányai festészet és Mattis Teutsch János művészete.– Amivel sokat foglalkoznak, amit publikálnak, azt előbb-utóbb hamisítani kezdik – mondja Jurecskó László. – 1992 körül, Nagybánya-könyvünk megjelenése után sok primitív hamisítvány készült a reprodukált képekről, egyes motívumaikról. Főként Nagy Oszkár, Jándi, Pittner, Boromissza, Ziffer lett népszerű. Erdélyben műhelyek szakosodtak a nagybányaiak hamisítására, azután galériások, zugkereskedők hozzák át a képeket. Egyre jobb hamisítványok készülnek. A természetelvű festők jelentenek könnyebb feladatot, Mattis Teutsch Jánosnál, akinek vannak teljesen absztrakt képei, a valóban festői mozzanatok sokkal fontosabbak, igazából nagyon profinak, kiválóan felkészült művésznek kell lennie annak, aki ezek megértéséig eljut. Sok a pletyka, de igazán jó Mattis Teutsch-hamisítványt még nem láttam. Igaz, hamisítványt én is „benyeltem már”, s azt hiszem, addig nem is lesz rend, amíg a műkereskedelemnek nem lesz saját etikai kódexe, amelyet mindenki kötelezően vállal. Néhány ember járatja le az egész becsületes társaságot.Ez a véleménye Nagyházi Csabának is, akinek aukciósháza a legtekintélyesebbek közé tartozik, s aki évek óta a Magyar Műkereskedők Szövetsége elnökeként is tevékenykedik. Az ő aukciósháza szerződésben vállal garanciát a kártalanításra – az azonban előfordult, nem is olyan régen egy Perlrott Csaba Vilmos-képnél, hogy miközben ő kártalanított, a másik oldalon hiába kért kártalanítást, és az, aki visszakapta a hamisnak bizonyult képet, azóta már új műkereskedőnek próbálja azt eladni.– A műkereskedelem Magyarországon most van újra feljövőben – mondja –, hiányzik a szakirodalom, a megfelelő reprodukciós anyag, az elméleti kérdések mellett a materiális ügyekben is képzett szakértő. A hamisított darabok nyolcvan-kilencven százalékát magunk is felismerjük, a problémás tíz-húsz százaléknál igyekszünk bevonni az adott művész, korszak legjobb ismerőit. Ha a műkereskedelem felnő, képes kiszűrni vagy gyorsan korrigálni a hibákat. Vannak előrelépések. Nemrég például közös levélben kértünk önmérsékletre és fokozott óvatosságra néhány elméleti szakértőt, akiknek a szakvéleményeivel többször is visszaéltek az utóbbi időben. Egyes kollégák viszszalépése miatt sajnos nem jelenhetett meg nyilvános levelünk, amelyben el akarunk határolódni a Murillo-ügy kapcsán. A jövőben ha szövetségünket felveszik a Műkereskedők Nemzetközi Egyesületébe, amelynek jelenleg a világon hatvanhárom ország a tagja, az ilyen elhatárolódások aligha lesznek elkerülhetők.Tisztul a kép, elválik egymástól eredeti és hamis? Ha így lesz, akkor talán az a „halálosztó brigád” is kevésbé eredményesen tevékenykedik, amely aukciók előtt rendszeresen teleharsogja Budapestet, hogy melyik sokmilliós mű hamis. Olykor csak a jólértesültség fitogtatása okoz milliós kárt a kereskedőnek, olykor az terjeszti a hírt, aki később így jóval olcsóbban jut hozzá egy-egy alkotáshoz. Néhány éve Nagyházi Csaba egyik aukcióján tizenkétmillióért ment el egy Munkácsy-kép, a Varró nő ablaknál (akkor egy ideig ez volt az aukciós rekord), de hetekig beszélték, hogy hamis volt a mű, s nem is fizették ki. A hír nem volt igaz – kommentálja a történteket Nagyházi Csaba –, olyannyira nem, hogy a mű nemrégiben egy másik aukciósháznál újra kalapács alá került, s húszmillió forintért cserélt gazdát. Olyan ez az egész hamisítási ügy – teszi hozzá –, mint a bűn és a bűnüldözés, a hamisítók ügyességét csak a szakemberek felkészültsége, összefogása győzheti le. No meg a vevők óvatossága, körültekintése, mielőtt megveszik a „saját Vaszaryt”...