Jogállam vagy vadnyugat?

Vajon hány szülő vásárolt kisfiának játékfegyvert karácsonyra? És gondolt-e Jézus ellenségszeretetet előíró tanaira, miközben az éppen aktuális ellenség megölésére specializált, az emberiség által erre a célra kifejlesztett modern vagy régi eszközök modelljeit kiválasztotta? Nemcsak a hívő keresztény, de általában a béke- és gyermekszerető szülők játékfegyver-vásárlása is nehezen érthető. Hiszen mindenki hallott már lég- vagy újabban lőfegyver okozta gyermektragédiákról, s olyan fiatalokról – például katonákról –, akiknek életét lőfegyver oltotta ki. Aki az ő szüleik fájdalmára gondol, bizonyára nem vesz ilyen játékot saját gyermekének.Mert a fegyver nem játék, nem jó játék. Inkább kábítószer, amihez hozzá lehet szokni, szenvedéllyel lehet szeretni. Egy fegyverbarát írásából idézek: „Egy lőfegyverrel való célba lövés egy komplex folyamat, a célnak megfelelő lőszer kiválasztása, a fegyver megtöltése, tűzkész állapotba hozása, a fegyver uralása, a célzás, a billentyű elhúzása, a dörej, a láng, a füst, az elégett lőpor kellemes illata...” Még jobban illusztrálta a szenvedélyt néhány éve egy tévériport. Egy fiú (nem engedélyköteles) Flóbert-pisztolyát bevitte az iskolába, ahol padtársa úgy lőtte meg vele, hogy kórházba került. A súlyosan megsebesült fiú a kórházi ágyon előadta a riporternek, hogy mennyire szereti a fegyvert, s ezután is szeretni fogja...A játékfegyvert vásárló szülők, a valódi fegyvert vásárló fegyverbarátok egy óriási, laza, az egész világot átszövő hálózat szerény, névtelen támogatói, szponzorai. A hálózat az erőszak propagandájával, a kellékek gyártásával, forgalmazásával foglalkozik. A hálózat tevékenységéből hasznot húzó menedzserek, üzletemberek, keresztapák álmát nyilván nem zavarják etikai problémák. Elalvás előtt elégedetten dörzsölgethetik kezeiket: az erőszakbiznisz soha nem szenved kuncsafthiányban. A hálózat sikerágazata az önfenntartó-öngerjesztő bújtatott reklám. Televíziókészülékek és számítógépek képernyőiről éjjel-nappal ömlik a fegyeres erőszak látványa, azt sugallva, hogy lőni jó, ölni jó. Mintha ez lenne az élet legfontosabb – ha nem az egyetlen – szférája, aki ezt nem gyakorolja, az nem is e világi ember.A tényleges erőszakról szóló híradások időről időre kiváltják az emberek rosszallását. Ez már mégiscsak sok, korlátozni kellene az erőszak, a fegyverek terjedését. Ilyenkor lépnek munkába a hálózat lelkes amatőr gondolkodói, de még inkább fizetett tollnokai, szakértői és prókátorai. Érveket, statisztikai adatokat, „tudományos” megfigyeléseket idéznek. Elmondják, hogy az agresszió látványa csak segíti annak ártalmatlan levezetését; az erőszak hozzátartozik az élethez, a neveléshez, hozzá kell szokni; a fegyver önmagában soha nem öl, az esetleges „hibák” oka az, hogy a fegyverkultúránk még nem eléggé fejlett, hivatkoznak Svájcra, az USA-ra. A gyermekpszichológus a rádióban kenetteljes, bizalomgerjesztő hangon elmagyarázza, miért jó, ha a megvesszük a kért játékfegyvert.Az ideológiai harc adu ásza az önvédelem. Belénk sulykolt forgatókönyv: jön a gonosz gazfickó (nyilván fegyvertelenül, de nem váratlanul, elég időt hagyva a felkészülésre), s csak akkor tudjuk gyermekeinket, családunkat és egyéb értékeinket megvédeni, ha van legális fegyverünk. Önvédelemhez pedig mindenkinek joga van! Az ártatlanság vélelme miatt viszont az engedélykérőkről nem lehet feltételezni előzetesen rossz szándékot, ezért mindenkinek joga a fegyvertartás.Vannak, akik Amerikára hivatkoznak, mint követendő példára. Ott ugyanis – bár az egyes államokban eltérő szabályozással –, de általában a legális fegyvertartás igen elterjedt. Ez a gyakorlat akkor alakult ki, amikor még anarchikus állapotok uralkodtak, a polgárok nem számíthattak az állami védelemre. Az ismétlődő – sok halálos áldozattal járó – iskolai lövöldözések nyomán ugyan fel-fellobban ott is a korlátozás vágya, de ez rendszerint elbukik az igen erős fegyverlobbi ellenállásán. Nagy-Britanniában viszont az 1997-es választásokon éppen egy iskolai mészárlást követően Tony Blair megígérte a szigorú korlátozást. Nyert, és választási ígéretét be is tartotta: a brit civil életben – a lakosság többségének lelkes helyeslése mellett – megvalósult a „teljes leszerelés”, a polgárok fegyvereit az állam beszedte.A Fidesz választási programjába bekerült a fegyverkorlátozás. El is készült egy törvénytervezet. A parlament rövidesen választani kényszerül két lehetőség között: jogállamot akar inkább vagy vadnyugatot. Az elmúlt másfél évtizedben a közbiztonság látványosan leromlott. Ezzel párhuzamosan elszaporodtak az illegális és legális fegyverek, őrző-védők, pitbullok, biztonsági berendezések. Lakóházainkat, munkahelyeinket elborították a rácsok. Az, hogy kik legyenek a rácsokon belül, perdöntő kérdés. Egy jogállamban nyilvánvalóan nem a tisztességes polgárok kényszerülnek arra, hogy rácsok mögött lakjanak és dolgozzanak. Ha csak azt a polgárt nem támadják meg, akinek elég erős rácsa, elrettentő ereje, csőre töltött fegyvere van, akkor ott nemigen beszélhetünk jogállamiságról. A jogállam meg akarja és meg tudja védeni polgárait, legyenek azok akár felnőttek, akár gyerekek, akár egészségesek, akár betegek, akár ismerik a fegyvereket, akár nem. Mindenkinek joga van biztonságban élni.A jogállam másrészről mindenki számára biztosít jogokat. Addig, amíg ezek a jogok más jogos érdekeket nem sértenek. Nyilván nincs olyan őrült, aki atombomba tartásának jogát követelné a polgárok számára. Itt ugyanis nem számít az ártatlanság vélelme, nem számít az atombomba iránti vágy, csak egy számít: a többi ember édeke. A lőfegyverekről szóló törvényben is illenék a közérdeket, a környezet, a családtagok, a szomszédok, az iskolatársak érdekét szem előtt tartani. A fegyvertartás alapvető emberi jogot érint: az élethez való jogot – itt azonban nem a fegyvertartóra, hanem a környezetben élő fegyvertelenekre kell elsősorban gondolni. Annál is inkább, mert még ők vannak többen.A lakásban tartott fegyver veszedelmes kockázatokkal jár. És nemcsak azért, mert a gyerek felfedezheti vagy egyéb illetéktelenek ellophatják. A fegyvertartók is emberek. Megeshet velük, hogy például alkohol vagy valamely személyes konfliktus hatására olyat tesznek, amit különben nem tennének, ezt semmiféle szigorú előzetes vizsgálat nem tudja biztosan kizárni. És ha fegyver van kéznél? Az alkalom nemcsak tolvajt szülhet, hanem gyilkost is. Vagy képzeljük el azt az esetet – ez is gyakran megesik –, hogy pszichológiailag és előéletileg kifogástalan embereknek kétes barátaik, rokonaik vannak. Akár szervezett csoportok is alakulhatnak alkalmas szereposztással: egyes tagok kaphatnak legálisan fegyvert, mások pedig esetleg használják.A legális fegyverek korlátozása különösen akkor vezetne a közbiztonság jelentős javulásához, ha egyidejűleg hatásos intézkedésekkel az illegális fegyverek számát is csökkentenék. A fegyvertartás joga ma bizonyos tisztségek betöltőinek is jár, tehát egyfajta kiváltság. Bölcs döntés lenne, ha a parlamenti képviselők önmagukat kivennék e kiváltság hatálya alól. Mert, mint a volt közlekedési miniszter kéklámpás balesete is mutatta: a kiváltságok olykor visszafelé is elsülhetnek. És elsültek Zámbó Jimmy esetében is.A szerző egyetemi docens, fizikus