Modern világunk megformálói

Időnként kimondjuk a varázsformulát: Einstein, Freud, Marx vagy Bill Gates és technokrata társaik alakították olyanná, amilyenné a modern világot. És akkor felvillannak előttünk egy másik lehetséges csoport tagjai, például Kopernikusz, Descartes és Galilei, akik egy más korszak kulcsfigurái voltak. Benevezek most ebbe a nemes versenybe, és jelölök három férfiút, akik másoknál odaadóbban munkálkodtak a modernség alakításán, ám hosszas töprengés után sem jutnak feltétlenül az ember eszébe. Időben Saint-Simon az első, Nietzsche a második és röviddel utána következik John Dewey.Ez az osztályzás nem érdem szerint történik, sőt éppenséggel azt is állíthatjuk, hogy ez a trió (triumvirátus?) általában csak kellemetlenkedett a földön, sőt ártott az emberiség „ügyének”. Én viszont azt igyekszem bizonygatni, hogy függetlenül gondolatmenetüktől, sikereiktől, kudarcaiktól, ez a három férfi formálta meg a világot, amelyben élünk. Megváltoztatták a látóhatárt, új, bár logikusnak látszó tételeket mondtak ki, és olyan intellektuális-morális lehetőségeket tártak fel, amelyek nem megvalósítása ellentmondott volna a józan észnek. Sajnálhatjuk ugyan, hogy ötleteket adtak bizonyos egyéneknek és a társadalomnak – az egész Nyugatnak –, de nem tudjuk elképzelni világunkat a munkásságuk nélkül.Saint-Simon Napóleon kortársa volt, és a forradalmi felfordulások benne is, mint annyi másban, vadonatúj reformterveket érleltek meg. A maga korában az ő gondolatai voltak a legradikálisabbak. Képzeljük el, írta kortársai számára, hogy egyik napról a másikra eltűnnek a legfelső osztályok, nem marad király, nem lesznek hercegek, tábornokok, főbírák, tartományi kormányzók, püspökök, és a helyüket tudósok, iparosok, bankárok, felfedezők, kereskedők foglalják el. Az eredmény hosszú távon a parancsuralmi rendszer megszűnése lesz, s helyébe az adminisztrálás lép. A közösségi ügyeket nem a politikai és vallási tekintély szellemében intézik majd, hanem az ipari technológia szabályai szerint.Ha Saint-Simon írásait kellő távolságból szemléljük, látjuk, hogy már 1820 körül egy liberális nyilatkozattal állt elő, amely tévedései ellenére is nagy vonalakban megvalósult. A tévedés abban áll, hogy a „dolgok” intézése nem választható el az emberek megszervezésétől, csoportok szerinti felosztásától, végül is kormányzatától. Abban a pillanatban, amikor a bankár, a tudós, az iparos tárgyakat, ügyeket tologat a társadalmi sakktáblán, ugyanolyan hatalom (és visszaélési lehetőség) kerül a birtokába, mint amilyen az ancien régime tábornokainak, feudális urainak és püspökeinek volt. Talán még nagyobb hatalom, mert a liberális rendszer az okkult hatalmi csoportoknak kedvez, így megakadályozza a nyilvános, épp ezért kevésbé fenyegető hierarchia kifejlődését.Saint-Simontól örököltük a liberális modellt – nem Adam Smith, még kevésbé John Locke volt tehát az alapító. Elég társadalmunk működését figyelni ahhoz, hogy lássuk: vezetőink sem katonai egyenruhában, sem reverendában nem járnak, hanem zakóban, mellényben, nadrágban, nyakkendősen. Az ideológiai vasfüggöny mindkét oldalán.Nietzsche jelenléte értelmi életünkben és kultúránkban nem kétséges. Mit is tanított? Elsősorban a szókratészi–platóni racionális tanítás felszámolását, amelynek helyébe a Szókratész előtti mítoszfilozófiát teszi, és abból kiindulva azt a bölcsességet, amely az istenekhez visz újra közel. Az istenek viszont megnagyított emberek és impulzusok, akiknek éppen Istenre nincs szükségük, mert a (keresztény) Isten elzárja az ember valódiságát, egyedüllétét, önbeteljesülését. Az Übermensch ez az új isten, „túl jón és rosszon”, túl a saját maga által önmagának szabott etikai normákon is. Csakhogy Nietzsche nem lett volna Nietzsche, ha nem látta volna az ellentmondást is: amikor Zarathusztra jelenti a (filozófiai) piacon, hogy „megöltük Istent”, önmaga döbben meg elsőként a dolog horderejétől. Isten halála egyúttal a filozófiai gondolkodás halálát, a metafizikáét, a szavak jelentőségének halálát is jelenti. Vagyis visszakanyarodnánk Platónhoz, akinél az eszmények valódiak, a jelenségvilág pedig látszat.Nietzsche későbbi, klinikainak mondott őrültsége talán abból eredt, hogy meglátta a zsákutcát, amely őt is elnyelte. Az igazi gondolkodás metafizikai lépésekből áll, ezek pedig Istenhez vezetnek. Filozófusunk tehát „kint maradt”, bár olyan garanciák birtokában tudta magát, mint Kant és Hegel, akikre mint „ajtónyitóira” hivatkozott. Végtére is a modern filozófiát dramatizálta, nemzedékek hőse lett. Még Heidegger jelenlegi népszerűségét is túlszárnyalja, a könyvkirakatok bestsellerévé vált. Értelmiségi világunk hallgatólagosan Nietzschét követi, ő az az embertípus (?), aki végre túlmutat a morálon, a korlátokon. És ezért áldozatot is hozott. Azzal, hogy szakított az egyetemi légkörrel és a mindig gyanús racionalitással. Minden látszat és konvenció – hirdeti, és ismét Platón barlangjában találja magát. Századunkkal együtt...Miért vesszük harmadiknak John Deweyt, az amerikai pedagógust? Dewey Nietzsche nélkül is lefejtette magáról a metafizikai mezt, abban az időben munkálkodott, tanított, mikor az amerikai gondolkodók éppen azzal voltak elfoglalva, hogy kikerüljenek a német befolyás alól. Deweynek volt egy másik eszménye is: a demokratikus társadalom megvalósítása, és helyesen úgy vélte, hogy ennek az iskola padjaiban kell elkezdődnie. Az osztályterem, írta számos művében, a demokrácia laboratóriuma, át kell hát strukturálni, újraképezni a gyerekek közötti kapcsolatokat, a tanító működését, a figyelemmegosztást.Mi lesz az eredmény a társadalom számára? Az általános intellektualizálódás, mert csak a jól informált, helyes módszerekkel tanított, jól együttműködő osztályban lehet felkészíteni olyan polgárokat, akik értik és élik a demokráciát. Persze az új mentalitás és annak tudatossága nem marad az osztályban, minden irányba kiáramlik, áthatja az elitet, majd a társadalom minden rétegét. Játék és tanulás így öszszeolvad, a fiatalt szórakoztatni kell, így észre sem veszi, hogy tanul, amint azt sem, hogy a tanító–tanuló viszony gyökeresen megváltozik, a vezetést mintha ez utóbbi venné át. Sebaj, ezzel is neveljük, faragjuk a társadalom későbbi vezetőit (leader), akik ugyanezt a módszert alkalmazzák majd.A pedagógia lényege tehát az Dewey és utódai megítélésében, hogy a nagy (német idealista) absztrakciók helyébe a gyakorlati élet tapasztalataira helyezzük a hangsúlyt. Történelmet, latint, nyelvtant, földrajzot felesleges tanítani, inkább a mindennapi életben legyenek majd a gyermekek szakértők; életszituációkat létesítsünk, amelyeket átvetítünk a felnőtt világra. Annyit kell a fiatalnak tudnia, amennyit a konkrét helyzet kíván. Márpedig valószínűtlen, hogy ebben a latin és a történelem szerepel. Ilyenformán az iskola intellektualizálása nem a tradicionális tárgyakra vonatkozik. A praktikus társadalmi mobilizálás a mindenkori cél. Végül is megszületnek azok a tanrendek, amelyek eredményeként az egyetemre belépő fiatal még sohasem hallott az athéni bölcseletről, a középkor és a reneszánsz műveiről, de saját országának földrajza, történelme is ismeretlen marad előtte. De tudja (legalábbis tudni véli), hogyan kell viselkednie az első randevún, hol lehet jutányosan vásárolni, elsajátítja a szavazás technikáját, betartja a sportpálya szabályait. A demokrácia végtére is ezek összessége, tanítják neki.Három, döntően befolyásos gondolkodónkat minden megkülönböztette egymástól: koruk, célkitűzéseik, életük, módszereik. A francia arisztokratát mi sem köti a német lelkészunokához, kettőjüket az amerikai pedagógushoz. Mégis a nyomukban járunk. Mai társadalmunk nem Marx, sokkal inkább Saint-Simon merész vázlata alapján formálódott és működik. Az ipari társadalom leváltott egy történelmi vezető réteget, és új szükségleteknek rendelt alá egy másikat, majd egy harmadikat, negyediket stb. Ezt még mi is tapasztaljuk, akik kiléptünk a marxista krétakörből: XXI. századunk Európája sokkal inkább hasonlít Saint-Simonéhoz, mint egy marxista világhoz, hiszen a francia gróf egy egyesült Európáról is álmodott, és titkára, Auguste Comte a fúziót vallásként álmodta tovább.Az ipari fejlődés határozza meg életünket, de még úgynevezett „értékeink” is az ipar tőzsdéjén nyerik el mind kétségesebb érvényüket. Másrészt ennek a társadalomnak az eredménye John Deweynél és Nietzschénél jelentkezik: egyik eredmény egy ellaposított társadalom, jóléti kaszárnya, a maga szorgos, de perspektíva nélküli hangyáival; a másik kétségbeesett nihilizmus, egy értékeket felemésztő gépezet.