Pofonok a paradicsomban

Muamer Kadhafi ezredes a múltban már többször próbálta összeolvasztani ötmilliós országát időrendi sorrendben Tunéziával, Egyiptommal és Szíriával. Valamennyi uniós kísérlet csúfosan csődöt mondott éppúgy, mint az 1982-ben Tripoliban megrendezett két pánafrikai konferencia. 1985-ben a „Forradalmi Vezér” honában idegenellenes pogrom söpört végig. Ennek véresre vert és kifosztott tunéziai vendégmunkás áldozatait (egyes becslések szerint 35 ezren lehettek) Ben Gardane és Ras Jedira közös határállomáson szemléltük, miközben a hatóságok elsősegély- és személyazonosságot megállapító bizottságokat működtettek. A szerencsétleneket ugyanis még az okmányaiktól is megfosztották. Az utóbbi hónapok eseményei azt mutatják: sem Kadhafi uniós törekvése, sem pedig a lakosságnak a fekete-afrikaiakkal szemben érzett dühe nem csillapodott.A „Forradalmi Vezér” 2001 márciusában Sirte sivatagi városban „összafrikai” csúcstalálkozóra készül, és az Afrikai Egységszervezet (OUA) keretében létre akarja hozni az „Afrikai Egyesült Államokat”. Bevezetőként Líbia a Szahel-övezetben (a Szaharától délre fekvő államokban) lakók számára megnyitotta az országhatárt, eltörölte a vízumkényszert, és minden strukturális előkészület nélkül felszabadította egymillió szudáni és csádi, valamint több tízezer szomáliai, szenegáli, nigériai beáramlását. Napi 1,4 millió hordó legkiválóbb minőségű olaj kitermelésének és ezáltal évi tízmilliárd dollár nyereségnek hála, a nyomor országaiból elindult az ifjúság az „ígéret földjére” anélkül, hogy sejtette volna: az elvárt paradicsom helyett – megfelelő szervezés híján – az arab rasszizmus vár rá. A bevándorlók számára nem akadt lakás, semmiféle szociális juttatásban nem részesültek, csak az aljamunkát kapták meg éhbérért, a helybeliekkel való kapcsolat főképpen feketekereskedelemben, drogforgalomban és prostitúcióban merült ki. A nyelvhasználattal is baj volt, mert a fekete-afrikaiak nem tudtak arabul, sőt egymással is nehezen kommunikáltak, mivel más-más nyelvet használtak.Így lettek mind nehezebbek a líbiai mindennapok, míg tavaly szeptemberben Tripolisz környékén kicsordult a keserűség pohara. Feldühödött líbiai fiatalok csoportokban csörtettek az utcákon, és kapták el a fekete bőrű vendégmunkásokat, esetenként olyanokat is, akik történetesen líbiai állampolgárok voltak. Ellenőrizhetetlen hírek szerint több ezer embert ért így támadás, az atrocitásoknak több tucat halálos áldozata is volt. A rendőrség vagy nem tudott, vagy nem akart rendet teremteni.A „négerhajszának” természetesen diplomáciai következményei is vannak, amelyeket nem vertek nagydobra, és amelyek nem jutottak el abba az Európába, amelynek brüsszeli bürokratái Ausztriában keresték az „emberi jogok sérelmét”, de a Tripoli környéki tömegmészárlásról egy szót sem szóltak. Kell nekik ugyanis a líbiai piac, valamint a repülőbenzin gyártásához szükséges ottani olaj.Fekete-Afrikában a líbiai események hatalmas visszhangot váltottak ki. Különösen ott, ahol a hazatérők beszámoltak élményeikről, és nyomást gyakoroltak kormányukra, hogy lépjen fel az elszenvedett sérelmek orvoslása érdekében. Tették ezt azért, mert az arab vendégmunkásoknak és az európaiaknak a hajuk szála sem görbült meg, és mert az elszenvedett tapasztalatok után nem kívánnak a líbiai rendszer által vezetett közösségbe kerülni. A „Forradalmi Vezér” ezek után nem egykönnyen hozza létre jövő tavasszal az „Afrikai Egyesült Államokat”.