Prágai lövészárkok

Néhányan ismét kitavaszodó Prágáról írnak manapság. No nem a gyenge télre utalnak ezzel, hanem a Vencel téren újra gyakran gyülekező, elégedetlen, tiltakozó, s – tegyük hozzá – kiábrándult tömegre. Újabb prágai tavaszról, bársonyos forradalomról azért nem beszélnék, még ha egyes újságírók szeretnék is így láttatni a dolgokat. De ha már szóba jöttek az 1989-es események, azt mindenképpen meg kell említeni, hogy térségünk akkori forradalmai csupán a kezdetét jelentették a demokratizálódásnak, amelynek kiteljesedéséhez – mindannyian tudjuk – hosszú és kanyargós út vezet. S ezen az úton – mint szinte mindenütt láttuk – a politikusok a belpolitikai harcok éleződésével előbb-utóbb ellenállhatatlan vágyat éreztek az amúgy is több sebből vérző sajtó önállóságának megtörésére. Némi fáziskéséssel ez történik most Csehországban is. Mi magyarok ezen már túl vagyunk. Nem mintha az elmúlt évtized alatt megújult volna a minőségi versenyt közép-európai összahasonlításban is nehezen kiálló – finoman szólva nem túlságosan sokszínű – sajtónk, vagy ne folyna folyamatos harc a kuratóriumok körül, s ne lennének erőtlen próbálkozások – lásd lex Pokol – a stílusában valóban a kelleténél többször maga után kívánni valót hagyó véleményszabadság korlátozására, de nálunk ma már aligha lehetne néhány tucatnál több embert kivinni televízió elé tüntetni. Az általános közép-európai rendszerváltó tanulságok mellett azonban maradjunk inkább Csehországnál – hiszen úgyis annyian próbálják a prágai eseményeket belpolitikai szemüvegen át láttatni. Pedig az ottani helyzet az általános áthallások mellett is bonyolultabb annál, hogy egyszerűen csak be lehessen helyettesíteni a neveket.Az utcán tiltakozó prágaiak természetesen közvetlenül a sajtó szabadságát védelmezik, hiszen pártpolitikai osztozkodássá züllesztették a közszolgálati televíziót, ám a sajtóháború körül inkább politikusaikkal szembeni, immár két éve halmozódó mélységes elégedetlenségük kristályosodik ki, államüggyé alakítva ezzel a médiaválságot. Azóta tart a Milos Zeman szociáldemokratáinak és Václav Klaus „ellenzéki” Polgári Demokratikus Pártjának természetellenes szövetsége. Összejátszásuk és ezáltal az államapparátus posztjainak szétosztása – ezen alkuk sorába tartozik a Klaus emberének számító Jirí Hodac egyébként formálisan jogszerű kinevezése – csömört vált ki a lakosság egyre szélesebb köreiből. E növekvő ellenérzésnek a nyertese a konzervatív és liberális pártokból álló négyes koalíció, amely a maga javára fordítja a tévé körüli botrányt is, esetenként rá is játszva arra. S hogy miért éleződött ki ennyire a helyzet, annak magyarázata a közeledő, jövőre sorra kerülő elnökválasztás is. Klaus ugyanis Havel nyílt ellensége, s már a két évvel ezelőtti szövetség mögött is ott húzódott a bosszú mellett az elnök elszigetelésének s a poszt megszerzésének hátsó gondolata.Mindezek ellenére érdemes megszívlelni az események egy másik tanulságát is. Egyrészt nem szükségszerűen helyes mindaz, ami jogszerű, de a cseh példa is ismételten megmutatja – mint arra a Frankfurter Allgemeine Zeitung is figyelmeztet –, hogy milyen könnyű a demokrácia állítólagos védelme érdekében megszegni a demokrácia szabályait.