Rendhagyó születésnap

A minap Újpesten egy földszinti bérlakásban születésnapot ünnepeltek. A régi ház lakói egy kézzel írott, kapura kifüggesztett értesítést olvashattak: Tisztelt lakók, ezen a szombat estén kivételesen egy kicsit zajosabbak leszünk, mert az ünneplés beszélgetéssel, zenével, tánccal jár. Szíves elnézésüket kérem. Aláírás: G. Erika. Egy születésnap nem érdemelne egy szót sem, de itt nem akármiről volt szó. Újraszületésről.Hét év itt-tartózkodás és három év várakozás után Erika megkapta a magyar állampolgárságot. Szatmárnémetiben elfogyott a munka. A varrodában nem kellett több szorgos kéz. Mint anynyian, ő is Magyarországon kereste a jobb megélhetést. Évekig feketemunkából tengette az életét. Szerencséjére nem sokáig. Mert mindig akad olyan magyar család, vállalkozó, amelyik befogad, segít, amelyik nem „brazil gépsornak” tekinti a Moszkva téren munkát kereső volt hazánkfiait, leányait, amelyik nem románoz, ukránoz, vagyis akadnak olyan emberek, akiknek a másság, a „Te is más vagy, te sem vagy más” nem politikai eszköz, hanem egyszerűen annak a felismerése, hogy ha valamit kapni akar, akkor adnia is kell. Erika így kapott munkát egy kis sörözőben, bejelentett állással, bejelentett lakcímmel, és lehetőséget arra, hogy két év alatt elvégezze levelezőn a vendéglátó-ipari szakiskolát.Huszonöt négyzetméteren gyülekeztek az ünneplők. Ott volt a szomszédasszony a férjével, mindketten erdélyiek; ott volt a kukoricaárus a húgával, az aluljáróból; ott volt Péter, a mindenki szerelője; a mérnök úr, a söröző állandó vendége, aki sokat segített a villanyszerelésben, a háztartási gépek beállításában, hogy a lepusztult lakásból otthon legyen; eljött Ducó, a fiatal bankos a barátaival, akik minden péntek este, néhány korsó sör után Erikát ugratják; megérkezett Viktor, a bicikliboltos, aki árun alul mounten bike-ot adott, azóta több nagy kerékpártúrát szerveztek – és még ki tudja kik jöttek el köszönteni.A szatmárnémeti lány készült. Volt ott gombasaláta, tojássaláta, fasírtgombócok, hatféle szendvics, rengeteg ital és lampionok. Jó volt a hangulat, közeledett az éjfél, de még mindig nem érkezett meg, akit nagyon várt. Akitől évek óta könyveket kapott a magyar történelemről, Erdély történetéről, aki mindig mondogatta neki, hogy talán a legszebben magyarul az erdélyiek, még inkább a székelyek beszélnek. Végül kinyílt az ajtó, megérkezett a főnökasszony. Kezében két vaskos könyv volt, Kiszely István: A magyarok eredete és ősi kultúrája. Nemcsak az ünnepelt örült, de a meghívott vendégek is érdeklődve lapozták a két kötetet. Úgy látszik a „kocsmaegyetem” hatott, ugyanis így nevezik egymást közt Erika munkahelyét, ahol már megszokott a politikai, az irodalmi és a történelmi vita. S akkor a pezsgő előtt jött a meglepetés. A huszonnyolc éves, hivatalosan is magyar állampolgár a konyhából előhozott egy hatalmas tortát, amely gyertyák helyett telistele volt kis piros-fehér-zöld zászlócskákkal. Nem lehetett kis munka, mert a nemzetiszín zászlókat a fogpiszkálókra egyenként kellett cérnával rögzíteni.Giccs, magyarkodás, ragaszkodás volt ez valamihez? Ezen akkor senki sem tűnődött. Olyan természetes volt az egész. Ők ott, azon a huszonöt négyzetméteren aggályoskodás, okoskodás, mérlegelés, egyeztetés és minden hátsó szándék nélkül elfogadták a státustörvényt.